Today my life begins

http://www.youtube.com/watch?v=pk90J1KVwBo

*Lacey*

Gary-től az elválásomat nagyban segítette az a tény, hogy már nagyon-nagyon régóta tudatosan készülök az egyetemre. Egészen kicsi korom óta lenyűgözött a szirénázó mentőautó, később pedig sorra nyertem csapatban és egyéniben is az elsősegély nyújtó versenyeket. Érdekelt és tudtam, hogy ezt szeretném csinálni.  És kitartásomnak hála ösztöndíjjal vettek fel álmaim egyetemére.

Augusztus elején Gary-vel együtt töltöttem egy hetet Londonban, hogy lakást keressünk nekem, mivel a szüleim úgy döntöttek, hogy az mindig jó befektetés és hogyha nekem már nem lesz rá szükségem, akkor ki lehet adni albérletbe, vagy el lehet adni. Meg kell hagyni nem egy egyszerű menet ez a lakásvásárlás téma, egy hétig lényegében tényleg lakásról lakásra jártunk, vagyis pontosítok, 5 napig, mert akkor megtaláltam azt, amit úgy éreztem, hogy eddig kerestem, egy loft lakás. Pontosan elég egy egyetemista igényeit kielégíteni és ennél több nekem nem kellett, az csak a bónusz, hogy viszonylag közel van az egyetemhez, a Smallwood Road-on. Így hogy rátaláltunk, a hétvégén eljöttek a szüleim is megnézni és mivel nekik is tetszett, így hétfőn aláírták a papírokat és megkaptam a kulcsokat is.
- Kislányom, gratulálok az első saját lakásodhoz. - nyomta a kulcsot apa kezemben, igen nagy vigyorral
- Apa! Ez nem a sajátom. Ez a tietek én csak használni fogom. Majd akkor gratulálj, ha én veszem meg magamnak az elsőt a saját pénzemből és az én nevem lesz a tulajdoni lapon.
- Tudnám miért vagy ilyen makacs és miért akartál mindig mindent egyedül elérni.
- Most a kocsira célzol?
- Igen, pontosan arra, hogy egy hónapig nem voltál hajlandó beleülni, mert mi vettük neked és akkor is csak kényszerből kezdted használni.
- De azóta használom rendesen. Meg egyébként nem akarok ujjal mutogatni, hogy kitől örököltem a makacsságomat. - és csak azért is rámutattam. Pontosan annyira vagyok fafejű, mint ő.

Persze túl szép lett volna megúszni izgalmak nélkül az egész hetet. Hétvégén városnézésre indultunk. Mivel nem egészen egy az érdeklődési körünk anyáékkal, így szét váltunk, ők múzeumba mentek, mi pedig sétálgattunk minden fele. Mivel az ebédidő is az utcán ért minket, így beültünk egy kis egyszerű étterembe, majd arra jutottunk, hogy a Starbucks-ból szerzünk egy-egy kávét. Rossz döntés volt. Ahogy közeledtünk, hangoskodó lányokra lettem figyelmes és igen hamar kiszűrtem a zajból azokat a szavakat, amiket nem akartam hallani. Gary is hamar összerakta a képet,  hiszen elmeséltem neki mindent. Ez nem egy olyan dolog volt, amit sokáig titkolni tudtam volna előtte, mondjuk nem is állt szándékomban.

- Jól vagy? - aggodalmaskodott mindjárt, anélkül, hogy én mondtam volna bármit is arról, ami éppen körülöttünk zajlott. És én igazán hálás voltam, amiért ennyire figyelmes.

- Igen, csak ne menjünk tovább.

- Biztos vagy benne? Most itt lenne az alkalom, talán sikerülne találkoznotok megint...

- Mondtam, hogy nem fogom én keresni őt, elvégre ő tűnt el az én életemből, én nem fogok utána loholni.

- Emlékszem, hogy ezt mondtad, csak nem tudtam, hogy ezt még éles helyzetben is így fogod-e gondolni.

- Így gondolom. 

- Ahogy szeretnéd.

- Tudod engem csak egy dolog aggaszt. - fordultam vele teljesen szembe - Mi lesz velem, ha most téged is elveszítelek.

- Ne ezen aggódj még egyelőre. Én nem fogok felszívódni. És ha a szerelmünk kibírja ezt a távolságot és időt, akkor már biztosak lehetünk a dolgunkban. De ha nem én akkor sem akarlak kitörölni az életemből, az emlékeimből pedig pláne nem. Tudod én azt mondom, hogy ezt az évet mindig is a legszebb emlékeim közt fogom megőrizni. Egyébként meg szerintem nekem van okom az aggódásra, mivel te itt az idődet a sok helyes mentősfiú között fogod tölteni, de lássuk be az informatika szak nem kifejezetten hemzseg a csajoktól. - ezzel már nevetésre késztetett. Odabújtam hozzá és megöleltem, teljesen belefeledkeztem, hogy az utca közepén állunk és hogy tőlünk pár méterre éppen mi zajlik.

- Szeretlek! - fúrtam nyakába a homlokomat

- Őőő, én is szeretlek, nagyon... de nézd csak.

- Mi az? -emeltem rá tekintetemet, mire ő fejével a kávézó felé bökött. A srácok kijöttek, nem láttam egészen jól, de szerintem itt voltak mindannyian. Csináltak egy pár fotót, meg aláírást osztogattak, de hamar bepattogtak egy fekete furgonba és elhajtottak. Nekem egy könnycsepp gördült le az arcomon és úgy álltam a járda közepén, mint egy nagy rakás szerencsétlenség, akinek még bónuszból a lába is földbe gyökerezett. Gary hátulról átölelt és egy puszit nyomott az arcomra.

- Gyere induljunk, ne álljunk itt. Mostmár be is mehetünk. - Kikértük az italainkat és leültünk egy asztalhoz. - Tudod, ez benne volt a pakliban, most legalább itt voltam veled. 

- Igen. Jobb, hogy így alakult, de van ebben a városban 10 Starbucks, muszáj volt egyet kipécéznünk? Meg egyébként is London elég nagy, simán ellehettünk volna, itt 4 évig úgy hogy nem kell őt megtalálnom, ahhoz képest mindjárt az első héten sikerült... Na de lépjünk túl a témán. Nem ér ő már annyit, hogy azt a kevés időt, amit még veled tölthetek rá pazaroljam.

Ezek után már nyugiban telt a hétvége, vasárnap még közösen elmentünk egy nagy bútoráruházba és megvetteük a legfontosabb dolgokat. Majd hétfőn az adás-vétel után hazafelé vettük az irányt. Soha nem jártam ezelőtt Londonban, de nagyon tetszik, különösen az, hogy élettel teli.
Az augusztus hamar elszaladt. Egy hasonló lakáskereső túrát még lenyomtunk Leeds-ben is. Igen, tudom, hogy alaposan beleválasztottunk a városokba, nagyon messze vannak egymástól, de ezeket a döntéseinek még azelőtt hoztuk meg mielőtt megismertük volna egymást.

Nekem csak szeptember második hetében kezdődött az iskola. Addigra odaköltöztem. Fura volt az első éjszaka meg kell hagyni, de majd szép lassan belejövök. A suliban a beiratkozásnál minden simán ment, a csoporttársak jó fejeknek tűnnek, bár rajtam kívül csak három lány van és eléggé cicababák, nem egészen értem, hogy mit keresnek ilyen szakon, de ki tudja...miből lesz a cserebogár. Nekem az első dolgom volt beadni a szekundálási kérelmet, hogy még tanulóként mehessek kocsira, hogy minél többet tapasztalhassak. Elfogadták és azt kell mondjam, hogy ez a szakma számomra szerelem, imádom... élesben még jobban.
Élveztem ezt az új helyzetet, furcsa volt, hogy szinte mindig szívesen mentem iskolába, az pedig mindig örömmel töltött el, ha mehettem mentőzni. A csoporttársaim nagy része jó arc volt, bár ilyen rövid idő alatt nem nagyon tudtunk összebarátkozni, de ettől függetlenül csináltunk sulin kívüli közös programokat is.
Egyik borús októberi délután éppen kifele igyekeztem az iskolából, hogy otthon elmerüljek egy kád forró vízbe, mikor is megakadt a szemem egy papíron, ami a porta ablakába volt kirakva és az én nevem díszelgett rajta. A portás a diákirodába irányított, én pedig enyhén szólva is rezeltem, hogy vajon mi rosszat tettem, hogy engem köröznek az iskolában.
A szokásos mosolygós hölgy ült az irodában. Bemutatkoztam és mondtam, hogy ideirányítottak. Erre a fiókjából előkapott egy nagyobbacska  borítékot és felém nyújtotta, hogy azt nekem hozták. Annyi eszem nem volt, hogy megkérdezzem, hogy mégis ki hozta, éppen egy köszönömöt ki tudtam nyögni és ki is fordultam az ajtón. Ennek egy oka volt, a borítékra rá volt nagy betűkkel írva a nevem... és én ismertem ezeket a betűket.
Futólépésben tettem meg a távot a kocsimig. Bepattantam és csak fogtam a kezemben a borítékot, néztem és közben magammal viaskodtam. Nem mertem kinyitni. Nem a tartalmától féltem, vagyis nem fizikailag, inkább a csalódástól.,,