Rossz idők, szép napok

*Lacey*

Azután, hogy Harry sikeresen vette az első akadályt, tehát túljutott a meghallgatáson az én életem még az eddiginél is laposabb lett, az övé viszont felpörgött, amibe én egyre kevésbé fértem bele. A felkészítő táborukig együtt töltöttük még a nyarat, szerencsére nem kellett rajtuk élősködnöm folyton, mert a nagymamám is Holmes Chapelben lakott, csak egy pár utcával arréb. Majd amikor ő elutazott a táborba, én 'haza' mentem Bornemouth-ba, hogy megpróbáljak beilleszkedni az új életembe.

Hogyan is fogalmazzak, hogy pontosan vissza tudjam adni, azt ami velem történt/bennem zajlott...

Először is szögezzük le, hogy baromi nehéz volt. Ott kellett hagynom a jól megszokott életemet, ez szerintem senkinek sem egyszerű. Be kellett volna illeszkednem egy új helyre, de tekintve, hogy nyár közepe volt, így egész nap otthon kuksoltam és vártam, hogy valami történjen. Nem történt. Neten beszélgettem haverokkal és több sorozatot is kivégeztem, a ház mindig ragyogott, mert unalmamban a takarítás lett az új hobbym. A szüleim aggódni kezdtek értem, de nem igazán tudtak tenni semmit, mert furcsán vette volna ki magát, ha lefizetnek valakit, hogy barátkozzon velem.

Harry táborának utolsó napján kaptam egy üzenetet tőle: 

"Tovább jutottam, de nem egyedül. Velük leszek egy bandában, szurkolj nekem. Puszi Harry"

Erre egy rövid: "Gratulálok és ez csak természetes!" választ adtam. Majd mintha Harry felszívódott volna... 

Gemmától tudtam meg, hogy a 'banda' igyekszik minél több időt együtt tölteni, hiszen meg kell ismerkedniük és össze kell szokniuk és hogy éppen náluk táboroznak és biztosított a tényről, hogy jobban jártam, hogy elköltöztünk, mert Harry-ből egyszerre 5-öt elviselni azért már nagy dolog. És később azt is tőle tudtam meg, hogy tovább jutottak a mentorok házából.

Szeptemberben nekem kezdetét vette az iskola. Szerencsémre átvettek ide, pedig eredetileg Manchesterbe adtam be a jelentkezést. Így egyedül fogtam neki az 'A level' teljesítésének, pedig eredeti tervek szerint, ezt is együtt akartuk. Az első nap semmi izgi nem volt, az emberek átlagosnak tűntek, padtársam sem lett így mindjárt első nap. Hazafelé is pont olyan rossz kedvvel és magányosan battyogtam, mint reggel odafele. Nem voltam hozzászokva, hogy iskolába menet nincs kihez szólnom. Otthon rávettem magamat, hogy írjak Harry-nek. Tudattam vele, hogy a tisztelet helyet fent tartom neki magam mellett a padban és hogy rettentően savallom, hogy mostmár nem lesz kivel felosztani a tanulnivalót és lesúgni számonkéréskor. Válaszra sem méltatott. Ez kicsit kiborított, de igyekeztem a lehető legkevésbé sem foglalkozni vele... persze nem jött össze.

Csak az első élő adás előtt kaptam tőle egy üzenetet:

"Alig állok a lábamon annyira izgulok, de ugye szorítasz értem?"

"Lehet jobban izgulok, mint te. Be van készítve a popcorn, csak az hiányzik, hogy kezdődjön a műsor, meg te hiányzol mellőlem. Jah, te nem hiányzol mellőlem, hiszen most te leszel a tv-ben XD Csak semmi izgulás. Puszi"

Számomra valahol itt vette kezdetét a lavina. A videók csak gyűltek és Harry-nek pedig egyre kevesebbszer jutottam eszébe. Tudtam én, hogy elfoglalt, meg hogy teljes erejével arra kell koncentrálnia, amit csinál, de elszomorított, hogy egy héten egyszer elalvás előtt nincs három perce, hogy felhívjon. Így csak a videók maradtak. Abból az emberből, akivel testvérként szerettük egymást, immár én is csak annyit kaptam, mint amennyit bármelyik másik korombeli, aki nyomon követte a műsort.

Rohadt szar érzés volt és úgy éreztem, hogy hogyha nem teszek valamit, akkor ez engem lassan szépen felemészt. Az iskolába bejártam, nem nagyon beszéltem senkivel. Ez a tanulmányi eredményemen is meglátszott, mivel az egyik legjobb lettem a csoportba. Már nem volt aki órán elterelje a figyelmemet és délután sem volt jobb dolgom a tanulás helyett.
Viszont az a nagy büdös igazság, hogy ebbe bele lehet golyózni. A magány, a hiányérzet és az önsajnálat mérgező elegyet alkot. Szó szerint a hajamnál fogva rángattam ki magamat ebből a helyzetből. Elvégre is azt szokták mondani, hogy a jelentős változásokat a nők életében nyomon lehet követni a frizurájukon. Nem mondom, kissé drasztikus lett, de ez volt a célom. Egy hétig idegenként néztem vissza a tükörből utána, de nem bántam meg.
A következő lépés a pörgesd fel az életedet project volt. Hétfő reggel úgy mentem be az iskolába, hogy nem lehetett letörölni a mosolyt az arcomról, mindenkivel kedves voltam és beszélgettem. Ez odáig fajult, hogy pénteken már bulizni mentem pár csajjal. Itt kezdhettem el lesiklani a lejtőn tanulás terén. Eljártunk egy héten minimum egy-két buliba, amúgy pedig tanulás helyett a városban csatangoltunk, boltokba és kávézókba jártunk. Csak hogy még szebb legyen az életem, ismét sikerült összeszednem egy szoknyapecért, akinek valószínűleg feltett szándéka volt kihasználni, majd a földbe döngölni, csak nem jött neki össze, mivel nekem is hasonló szándékaim voltak vele. Ez ment igencsak hosszú ideig, az első tanévnek már majdnem vége volt. Valójában akkor kaptam észbe, amikor ezek a nagyon megbízható 'barátok' rá akartak venni, hogy próbáljam ki a drogot, mert attól nekem milyen jó lesz. Ez volt az a pillanat, amikor minden kapcsolatot megszakítottam velük.
Viszont ennek köszönhettem azt, hogy jobban megismerkedtem Gary-vel. Valójában ő is osztálytársunk, az egyetlen fiú, helyes viszont nagyon visszafogott, ebben valószínűleg az is közrejátszott, hogy csak lányok voltak körülötte. Soha nem értettem, hogy miért tudok jobban barátkozni a srácokkal. Habár ez túl a barátságon lett. Nyáron összejöttünk. Igazán szerettem és azt hiszem, vagy legalábbis úgy érzetem, hogy ő is szeret engem. Azt kell, hogy mondjam, hogy gyönyörű egy évet töltöttünk együtt, pláne, ha az előtte levő évemhez hasonlítjuk. Kapcsolatunknak egy okból lett vége... mindketten az álmainkat kergettük, ami pedig az ország két különböző pontján, két egyetemet jelentett.
Ez fenekestől felforgatta ismét az életemet, csakhogy nehogy unatkozni merjek...