Time to say 'Good bye'

2010. május 15.

*Lacey*

Imádom a tavaszi reggeleket, pláne ha azok hétvégére esnek és nem kell iskolába menni. Persze tudnám még fokozni az élvezeteket, ha azt mondhatnám, hogy reggel az első dolgom kinyitni az ablakot, hogy hallgathassam a madárcsicsergést, de mivel a főút mellett lakunk, ez teljességgel kizárt, maximum az elrobogó teherautók hangját hallgathatom.

Tekintve, hogy szombat van, 9 óra tájékában levánszorogtam némi reggeli után nézni, majd a tányérom társaságában visszavonultam a szobámba netezni. Alig hogy bekapcsolom a laptopom és beleharapok a szendvicsembe, mintha a nevemet hallottam volna. Azt hittem, hogy csak képzelgek, szóval újabb falatot is a magamévá tettem, azonban ekkor már erőteljesebben szólítottak. Gyors az ablakhoz léptem, feltéptem azt és kidugva a fejemet máris a göndör haveromat találtam magammal szemben, aki a szomszéd ablakból vigyorgott rám.

- Te már fent? - csodálkoztam

- Ja, baj?

- Nekem nem. Amúgy mi a kínod?

- Kínom?

- Hülye gyerek, te kerestél, mit akarsz? - nevettem értetlenkedésén

- Jah, tényleg. Csak azt, hogy kitekerünk a tóhoz?

- Lesz eső?

- Nem!

- Okoska Angliában élünk, ne legyél biztos a dolgodban.

- Na jó, nem mindegy? Egy kis víz még senkinek nem ártott!

- Jól van, de épp reggelizek, úgyhogy mondjuk fél óra múlva lent?

- Okés, mert én meg még pucéran rohangálok.

- Ohhh, köszönöm Harry, hogy megosztottad velem ezt a lényeges információt! - vettem színpadiasra a figurát

- Van valami problémád vele?

- Nincs! Már megszoktam. - adtam meg magamat

- Ne légy gonosz! A jelenlétedben legalább egy boxer szokott rajtam lenni.

- Még jó! Egy fél óra múlva hátul? Megfelel?

- Hát persze! - s azzal már el is tűntünk az ablakból

*Harry*

- Nők! Miért kell rátok mindig várni? - adtam hangot a nemtetszésemnek, amikor végre előmászott Lacey is

- 5 percet késtem, kibírtad! Egyébként meg nem tehetek róla, hogy anya mindig olyankor akar családi életet élni, amikor én pont nem.

- Jogos, de akkor indulhatunk?

- Igen.

Az út csendesen telt, szokás szerint versenyeztünk. Nincs messze a tó, biciklivel, a mi tempónkkal alig 20 perc. Egy fának támasztottuk a bicikliket, majd a kicsi stég felé vettük az irányt. Nyáron mindig arról lógatjuk a lábunkat a vízbe és vitatjuk meg az élet nagy dolgait, de ehhez még hideg van, így csak törökülésben foglaltunk helyet a stég szélén..

- Nos ki vele! - törte meg a csendet az én kedvenc szomszédom

- Mivel?

- Harry! Ne tettesd a hülyét, tudom, hogy nem véletlenül jöttünk ide! - tapintott rá a lényegre

- A vesémbe látsz! - nevettem

- Harry! - szólt rám kicsit mérgesen

- Na jó, meg adom magam... Beadtam a jelentkezést az X-factorba. - hadartam el, bár Lacey mindig azzal piszkál, hogy én ha hadarok, akkor beszélek normális tempóval.

- Komolyan? - visította és ugrott a nyakamba

- Megfojtasz!

- Bocsi... - engedett el - Csak örülök, hogy végre rászántad magadat.

- Akkor július 10-ére ne csinálj magadnak programot, akkor lesz Manchester-ben a meghallgatás és jössz te is erősítésnek.

*Lacey*

Na jó, azt hiszem, hogy itt az ideje, hogy színt valljak. Három napja erre készülök, de nem bírtam kimondani, most viszont már nincs tovább menekvés.

- Harry!... Én nagyon szívesen elkísérlek és ígérem, hogy megoldom valahogy és nem foglak pont most cserben hagyni, de valamit három napja igyekszem neked elmondani, de nem bírom. - itt egy kicsit elcsuklott a hangom, Harry pedig egyre rémültebb fejet vágott

- Lacey, nyögd már ki, mert menten vízbe fojtom magam!

- Elköltözünk! - nem bírtam tovább, eltörött a mécses

- Hova?... Mikor?... És miért? - remegett meg az ő hangja is

- Bornemouth-ba...

-  De hiszen az a világvégén van! - szakított félbe

- Tudom. - mondtam halkan, igencsak nagy keserűséggel a hangomban

- Miért mentek?

- Apát áthelyezték, anya pedig kérelmezte az irodánál, hogy őt is helyezzék oda. - nem mindig előnyös, ha az ember egy ügyésznek és egy ügyvédnek a lánya.

Valójában sokkal több hátránya van. A közösségi oldalakról lényegében le vagyok tiltva a saját biztonságunk érdekében. Vagyis használhatnám álnéven, csak senkinek nem mondhatom el, hogy az én vagyok, ugye viccesek? Ennél fogva a facebook abszolút kilőve. A twittert használom, mert ott senkit nem érdekel, hogy ki vagy. 

Másik eset, amikor 2008 telén elvittek síelni 3 napra, még nem voltam 15 sem. A bökkenő csak az volt vele, hogy a szüleimnek úgy állították be, hogy elraboltak. Apám befolyásolhatóságát mérték vele. Éppen valami nagy ügy közepén jártak, és úgy állították be az ember rablást, hogy azt akarják, hogy kedvező ítélet szülessen. Az én oldalamról ez pedig úgy nézett ki, hogy anyám elküldött a boltba. Útközben mellém sétált egy fiatal srác, megmutatta az igazolványát és felvázolta a helyzetet, hogy ez hatósági parancs és egy megrendezett emberrablás. Sétáltunk még egy kicsit, majd egy fekete rendszám nélküli furgonhoz értünk, amiből előugrált 3 fekete maszkos ember és berángattak minket a kocsiba. Kihajtottunk egy mezőre, majd helikopterrel elszállítottak a Pennine-hegységbe, ahol három napnyi síparadicsomi élvezet várt rám, Élveztem is volna, ha közben nem azon aggódom, hogy az otthoniak aggódnak. Minek után apám nem adta be a derekát hazavittek, persze nem mertek teljesen haza vinni. Kiraktak az utca végén, apámat pedig telefonon értesítették, hogy ez csak a teszt volt. volt nagy sírás- rívás, amikor megérkeztem. Engem azért mondjuk foglalkoztatott, hogy miért is nem az én megmentésem volt a fontosabb, de azt mondták, hogy érezték, hogy nincs bajom. És én ezt el tudtam hinni, méghozzá azért, mert én is megszoktam érezni, ha egy olyan embernek baja van, aki közel áll hozzám. Az a nap, amikor a nagypapám meghalt pedig maga volt a pokol. Egész nap megmagyarázhatatlanul rosszul éreztem magamat és szívem szerint sírtam volna. Míg este jött a telefon, hogy szívrohamban meghalt. 

Lényeg a lényegben, hogy érzem én azért az árnyoldalait a szüleim foglalkozásának.

- Mennyi időnk van még?

- 20-án lesz a ballagás, utána már költözünk, mert elsején már ott kezdenek.

- Az már a nyakunkon van!

- Tudom.

- Lacey, mellesleg ha már itt tartunk. Jönnél velem a végzős bálra?

- Meg is sértődtem volna, ha nem engem hívsz! - kacagtam ...

***

2010. június 18.

Az elmúlt egy hónap szinte elrohant. Igyekeztem minél több dolgot magamba szívni Holmes Chapel-ből. Bár sokszor unalmasnak találtam, de mégis csak itt nőttem fel. Harry-vel és Gemmával igyekeztünk nem arra koncentrálni, hogy el kell válnunk. Eleve Gem-et a sulija miatt csak hétvégén láttuk, nekünk pedig idő közben még meg kellett csinálni a GCSE-t, ami szerencsére mindkettőnknek kiválóan sikerült.

Úgyhogy a meglehetősen mozgalmas egy hónap után eljött ez a nap is, méghozzá a végzős bál napja. Szerencsém volt, mivel még időben beiratkoztam a fodrászhoz és a kozmetikushoz, így emberi időpontokat kaptam. Voltak akiknek csak korán reggelre jutott, de én mindkét helyre délután mentem. Majd miután hazaértem elkezdtem öltözködni is, mert már csak alig egy órám volt. Igazán tetszett a ruhám is és az ékszerek is, amiket választottam hozzá. A cipőt pedig már két hete hordom itthon és mostmár elmondhatom, hogy végre kényelmes is.

- Kicsim itt van Harry! - hallottam anya hangját a nappaliból

- Feljöhet! - s ő így is tett

- Igazán gyönyörű vagy ma! - indított mindjárt egy bókkal

- Mikor nem? - huncutkodtam

- Amikor veszekedős kedvedben vagy!

- Ott a pont. Egyébként úgy látom te is kitettél  magadért.

- Igyekeztem.

- Nos, én kész vagyok. - pattantam fel és már az ajtó felé akartam lépkedni.

- Lacey, várj csak! ... Van még itt valami... Ez egy kicsit nyálasan fog hangzani, de akkor is elmondom, mert tudom, hogy te vagy az egyetlen ember a földön, aki megérti. - tétovázott én pedig biztatóan rámosolyogtam. - Szóval, tudom, hogy sokan nem értik, hogy mi van köztünk, de számomra a napnál is világosabb. Számomra te teljes mértékben a családomhoz tartozol, és fáj, hogy mostantól nem láthatlak majd akkor amikor akarlak. Viszont tudom, hogy ki fogjuk bírni és sosem fogunk a másikról megfeledkezni. És hoztam neked valamit ... - lépett a hátam mögé - hogy mindig veled lehessek. - 

Egy nyakláncot akasztott a nyakamba, amin két egymásba kapaszkodó szívecske volt. Vissza fordultam vele szembe, majd ezer wattos mosollyal közöltem:

- Igazad volt... ez tényleg nagyon nyálas lett. De én így szeretlek. Mellesleg nekem is van egy kis ajándékom, csak még nem most akartam odaadni, de  ha már így belejöttünk... - az íróasztal fiókomból kivettem egy kis tüll zacskót. - Add a mancsod! - adtam ki a határozott utasítást, majd a csuklójára csatoltam a karkötőt, amit gravíroztattam neki. Az egyik oldalára a neve volt ráírva a másikra pedig ezt a szöveget vésettem: "BFF L." Nem mutattam meg neki, hogy a hátuljára is van írva és célom volt vele...

***

A bál után jött a ballagás, majd pedig a költözés. Harry jött velünk, segített is sokat, meg addig is együtt lehettünk még, majd a nálunk töltött 10 nap után én jöttem hozzájuk és én is elkísértem a meghallgatásra. Azt hogy Harry-vel mi történt ezután, azt mindenki tudja, de az én történetem még csak most kezdődik...

"Ne légy szomorú, ha búcsúzni kell. Búcsúra szükség van az új találkozáshoz."