Save You Tonight /part2

*Lacey*

Szerencsére a lány is el fogadta a közeledésemet, vagyis ez inkább az ő szerencséje lett, mivel egyszer csak hirtelen azt láttam, hogy összegörnyedt.

- Héé, jól vagy? - nyúltam utána

- Nem, ami azt illeti, nagyon nem. Tartok tőle, hogy nagy baj van... valahogy ki kellene jutnom a mosdóba. - aljas voltam, mert kuncogtam egy kicsit, de szerintem ebben a helyzetben mindenkinek ugyan az jutott volna az eszébe, mint nekem, méghozzá az, hogy utolérte a szapora

- Figyelj, csikar a hasad? Ugye kibírod, amíg kiérünk? - nagyon mélyen vette a levegőt, az arca szinte eltorzult a fájdalomtól

- Nem csikar... fáj. Azt hiszem baj van, kérlek vigyél ki és mindent megmagyarázok... - könnyei csurogtak és már remegett is, a hangja pedig elég erőtlenül csengett. Körbenéztem, nem sok esélyt láttam rá, hogy keresztül tudjam vonszolni oldalra a tömegen keresztül. Így jobb ötlet híján előre verekedtem magunkat a kordonig, azon a pár lányon keresztül, akik előttünk álltak, majd a biztonságiakat kezdtem zaklatni. Elsőre nagyon furcsán néztek rám, de ahogy ők is meglátták, hogy hogy néz ki a csaj, már nem problémáztak, az egyik a háta mögül a hónalja alatt átfogta és megemelte, én pedig a lábait emeltem meg, hogy a másik testőrrel együtt ki tudják venni. Majd akivel előtte beszéltem értem nyúlt, mivel gondolom, hogy azt hitték hogy együtt vagyunk. Bár én ezt nem bántam, hiszen senki mást nem ismert szegény lány még annyira sem mint engem. Mire én is a kordon elé kerültem addigra már őt leültették közvetlenül a színfalak mögé.

- Mit tudok segíteni? - guggoltam le hozzá

- El tudnál kísérni a mosdóba?

- Persze. - gyors kiderítettem, hogy hol van és belekaroltam, hogy felsegítsem. A biztonságis is segíteni akart, de boldogultunk, így csak kísért minket, hogy nehogy randalírozni támadjon kedvünk. A mosdóba természetesen már csak ketten mentünk be, én az előtérben megvártam. Zokogva jött ki.

- Figyelj rám!- fogtam meg a vállát - Először is, a nevem Lacey Ellis. Ez valahogy eddig elmaradt.

- Én Nell Sparks vagyok.

- Ha ez vigasztal valamilyen szinten, akkor mentőtisztnek tanulok, igaz, hogy még csak első éves vagyok, de legalább nem fogok kétségbe esni ha rosszul leszel. - egy óvatos mosolyt is megeresztettem mellé.

- Oké. - hagyta jóvá, amit mondtam, de nem úgy tűnt, mint aki éppen megnyugodni készül. 

Nagy nehezen ki szedtem belőle, hogy mi a baja, s mindjárt egyértelművé vált számomra, hogy orvoshoz kell vinni.

- Gyere kívül, kiderítem, hogy hol a kijárat és beviszlek a kórházba, kocsival vagyok úgyis. - A biztonságis eltűnt, mire mi kijöttünk - Nézd csak, ott egy kanapé, gyere ülj le, én meg előkerítem azt a csávót. - mire odakísértem, nevetést hallottunk a folyosó végéről, felegyenesedtem és a hang irányába fordultam. 

Könnyek gyűltek a szemembe és csúnya dolog, de egy másodperc alatt megfeledkeztem mindenről, többek között Nell-ről is, aki az én segítségemre szorult volna. 

Néhány másodpercbe beletelt mire a srácok észre vettek minket, nekem óráknak tűnt. Harry jött legelöl, megtorpant és ezzel a többieket is megállásra késztette.

- Lacey Ellis, te eljöttél? - öröm csengett a hangjában és ezt olyan jó volt hallani. Néhány lépéssel megindult felém és én is szaladni kezdtem. A nyakába ugrottam, ő pedig felkapott és szorosan ölelt, az arcomat a nyakába fúrtam, de a sírásom hamar kacagásba fordult.

- Úgy látom edzettél az elmúlt két évben. Amikor utoljára láttalak még tutira nem bírtál volna el.

- Na a változásokról csak annyit, hogy úgy látom neked a belső szőkeséged ki ült a fejedre. - a fejemet egy kicsit kijjebb fordítottam és beleharaptam egy igen nagyot a vállába.

- Auuuuv. - fájdalmasan kiáltott fel. Én felnéztem és még jobban kacagtam.

- Harry. Négy nagyon furcsa szempár, mered ránk, plusz egy olyan, aki arra készül, hogy bármelyik pillanatban le tudjon cibálni rólad.

- Ó, ők csak a srácok, meg Paul. Ne foglalkozz velük. - nevetett

- De lehet jobb lenne, ha le tennél.

- Kizárt! -szorongatott még jobban

- Harry! Most tegyél le, mert dolgom van.

- Mi van? - eresztett le óvatosan

- Azt a lányt... - biccentettem felé - be kell vinnem a kórházba.

- Nell? - hunyorgott

- Igen, ő az.

- Ti mióta ismeritek egymást?

- Nagyjából negyed 9 óta.

- Megsérült? Miért kell kórházba vinni?

- Harry, ezt ne most. Add ide a telefonodat, had írjam bele a számomat és kérlek ha végeztetek gyere be a kórházba utánam. A St George's-ba megyünk. Vitát nem tűrök. Szia. - nyomtam egy puszit az arcára és nagyon határozottan megindultam, majd gyorsan vissza is fordultam.

- Hol a kijárat?

- Paul kikísérnéd őket?... De biztos ne menjek veletek? 

- Harry, neked itt van dolgod?

- Ahh... jó, de sietek.

A kórházban várnunk kellett, nem találták túlzottan sűrgősnek az ügyet. A vizsgálatok után azonban mindjárt elvitték, hogy előkészítsék a műtétre. Én értesítettem a szüleit, a nővérek is megtették volna kérésre, de ha bejönnek, akkor úgyis találkoznom kell velük. Igyekeztem őket megnyugtatni még a telefonon keresztül, hogy Nell-nek nincs nagy baja. Egy fél óra múlva be is értek és én mindent töviről hegyire elmondtam.

*Harry*

Bosszantott, hogy nem mehettem a lányokkal. Aggódtam. Ez a dedikálás is csak nyűg volt a nyakamon. Szerencsére pörgetni szokták a sort, így a kötelező kört hamar letudtuk és én meg is pattantam. A srácok is jönni akartak, merthogy mégiscsak a mi koncertünkön érte valami. De nem engedtem, valahogy úgy éreztem, hogy nekem ehhez több közöm van, mint szimplán az, hogy a mi koncertünkön lett baja...