Te ezt nem érted

*Harry*

- Önök Lacey Styles hozzátartozói? - lépett oda hozzánk a nővérke

- Igen. - válaszoltuk egybehangzóan

- Mindannyian? - kérdezte zavarodottan

- Én vagyok a legközelebbi hozzátartozója a jelenlevők közül. - léptem közelebb - Harry Styles! - nyújtottam kezet

- Velem jönne, kérem?

- Persze. - követtem a nővérpulthoz

- El kell rendeznünk a papírokat. - vett fel egy mappát az asztalról

- Kérem, kaphatnék tájékoztatást az állapotáról? - ez valahogy jobban érdekelt, mint a papírok

- Ohh, a doktor úr még nem tájékoztatta önöket? - nemlegesen ráztam meg a fejemet - Lacey-nek egy kisebb vérrög keletkezett közvetlenül a koponyacsont alatt. Szerencsére nincs veszélyes helyen, viszont regenerációra szükség van. Így kapott egy altatót, hogy nyugodtan tudjon pihenni. Már fel is szállítottuk a kórterembe. Egy pár napig biztosan bent kell majd tartanunk szóval jó lenne, ha behoznák neki majd a szükséges dolgokat.

- Persze, természetesen intézkedem, de megnézhetném előtte?

- Óh, sajnálom, de a kórteremben pihenők miatt ez nem lehetséges. Éjszaka nem lehet látogatni, jöjjön vissza holnap délelőtt vagy délután.

Ezt valahogy nem hagyhattam annyiban. Pláne, hogy tudtam, hogy Lacey meg lesz tőle őrülve, hogy be van zárva és feltett szándékom volt, hogy egy percre sem fogjuk magára hagyni. Szerencsére a mai világban kevés olyan dolog van, amit némi pénz hozzáadásával ne lehetne elintézni. Lacey-t szépen álmában átszállították egy magánkórterembe, én megpuszilgattam, majd elindultam a lakásához, hogy összeszedjem a cuccait. Megfordult a fejemben, hogy csak reggel menjek érte, de aztán úgy döntöttem, hogy jobb ha nem lát engem senki ott a környéken.

Feltúrtam a gardróbját, kerestem egy nagy táskát és belepakoltam pizsamát, melegítőt és rendes ruhát is, amiben majd kijöhet. És bár majdnem elfelejtettem, de fehérneműt is szedtem össze. Tudom, hogy sokan azt gondolják, hogy egy perverz barom vagyok és biztos élveztem a helyzetet, hogy büntetlenül  turkálhattam a cuki csipketangák között. De nem így történt, ennyire azért nem vagyok aberrált. Azután pedig bevetettem magamat a fürdőbe és mindenféle tisztálkodód cuccot is összeszedtem.

Mikor úgy gondoltam, hogy már megvan minden alap dolog, ami szükséges lehet, visszamentem a kórházba. Lacey még mindig az igazak álmát aludta, mondjuk ez nem is csoda, hiszen bealtatózták. Leültem a nagy fotelba az ágya mellé. Sok minden járt a fejemben. Haragudtam Niall-re, de talán durva voltam vele. Hosszú volt a nap és fáradt voltam már, így a körülmények ellenére engem is elnyomott az álom. Éppen csak szundikáltam és nem is sokáig, mivel a felkelő nap első sugarai pont megtalálták a kis rést a redőnyön és a szememet csiklandozták. Nem nagy újdonság, de Lacey még mindig aludt. Próbáltam én is pihengetni még, de eléggé kényelmetlenné vált már eddigre a fotel. Áldottam az eget, hogy ez a hetünk szabad, így nem kell még a munka miatt is rohangálnom. Hazamentem, hogy letusoljak és rendbe szedjem magamat. 

Fél hétre már vissza is értem. Azt hittem, hogy Lace ébredezik, de aztán rájöttem, hogy csak álmában beszél. Konkrétan nem értettem, hogy mit mond, de az egyértelműen lejött, hogy azt álmodja, hogy Niall megette a csokis fánkját. Kacaghatnékom támadt, mivel ez egy abszolút elképzelhető szituáció a való életben is. Így eléggé kézenfekvő volt, hogy szépen kimentem és szereztem csokis fánkot reggelire magunknak, na meg magamnak egy kávét, mivel eléggé zombinak éreztem magamat. 

Visszatértem a kórterembe és már éppen azon gondolkoztam, hogy fellépek twitterre, de Lacey ébredezni kezdett. Kinyitotta a szemeit elmosolyodott, majd mondani akart valamit, de pont olyan zavaros volt, mint álmában. Kicsit megijedtem, de nem akartam, hogy ezt ő észrevegye. biztatóan elmosolyodtam.

- Na mégegyszer lassabban... - kicsit hallgatott, biztosan koncentrálni próbált

- Biztos az altató. - mosolygott ő is, én pedig bólintottam

- Hogy vagy?

- Jól... vagyis éhesen!

- Mit ennél?

- Csokis fánkot! - nevetett saját magán én pedig a zacskóért nyúltam, amiben a fánkok hevertek a szekrényen

- Parancsolj! Kívánságod, számomra parancs!

- Honnan tudtad? - csillant fel a szeme

- Nos, beszéltél álmodban és azt álmodtad, hogy Niall megette a fánkodat. - kacagtam -  Így mentem és hoztam neked, mert nem akarom, hogy bármiben is hiányt szenvedj.

- Harry! Nem kell körbe ugrálni!... Bár ennek a fánknak kifejezetten örülök! - mosolygott. Fel akart ülni, hogy tudjon enni, de felszisszent és gyorsan visszatette a fejét a párnára.

- Mi a baj?

- Nagyon fáj a fejem, ha megmozdítom.

- Megyek, szólok a nővérnek.

Hoztak neki fájdalomcsillapítót, majd egy kis idő múlva már jobban is érezte magát. Megreggeliztünk és elmeséltem neki, hogy hogy történtek a dolgok. Nem haragudott Niall-re és nekem sem állt szándékomban ellene hangolni, ezt nekik kell majd megbeszélniük.

Beszélgetésünket a telefonom csörgése szakította meg. Megláttam, hogy a kijelzőn a manager neve világít nagy betűkkel, így jobbnak láttam kimenni a szobából. Először kifejtette, hogy mennyire megnyugodott, hogy nem nekem van bajom, majd kaptam egy alapos fejmosást, hogy miért nem szóltam neki. Én szépen és higgadtan elmondtam, hogy még nem volt időm azon gondolkozni, hogy bárkit is értesítenem kellene, pláne így, hogy nem nekem vagy a banda bármelyik tagjának esett baja. Végül abban egyeztünk, hogy írok twitteren egy rövid post-ot. Visszamentem Lacey-hez, végig néztük, hogy milyen drámák mennek az interneten, majd írtam:

@Harry_Styles: Köszönöm az aggódást, de remekül vagyok. Viszont az unokahúgomat egy kisebb baleset érte. Reméljük mihamarabb jobban lesz. 

*Lacey*

Délelőtt beállított Niall. Gyanús volt, hogy valami nincs köztük rendben. Egyrészről Niall olyan halálra vált fejjel jött, hogy azt hittem valami nagy baja van. Másrészről Harry azon nyomban elköszönt, hogy majd később visszajön és már sietősen távozott is. Szemeivel végig kísérte Harry lépteit, s majd amikor az becsukta maga mögött az ajtót, felém fordult.
- Hogy vagy Lacey?
- Legnagyobb sajnálatotokra megmaradok. - kuncogtam, mert már szerencsére a gyógyszernek hála, remekül éreztem magamat.
- Bolond! - nézett rám rosszallóan, amiért ezzel viccelődök.
- Nem kell a dráma. Jól vagyok. Inkább ülj le. - csapkodtam meg magam mellett az ágy szélét, hogy oda várom
- Te nem haragszol rám? - nézett furcsán, miközben helyet foglalt
- Ugyan miért kellene?
- Mert én még mindig nem tudtam megbocsájtani magamnak, hogy ez miattam van!
- Hogy mi történt? - kerekedtek el a szemeim
- Nem emlékszel még mindig?
- Nem igazán...
- És Harry sem mondta? 
- Úgy fest, de mégis mit nem mondott? - faggatóztam
- Hát, hogy én akartam a hátadra ugrani játékból és akkor vesztetted el az egyensúlyodat és úgy estünk el. 
- Ennél jobb hírt nem is kaphattam volna! - csillant fel a szemem
- Hogy mi van? - nézett teljesen hülyének
- Hát, csak így bebizonyosodott, hogy nem én voltam a béna megint. - kacagtam
- Te most komolyan nem haragszol? - hitetlenkedett
- Dehogy! - nyújtottam ki a karomat egy ölelésért
- És Harry komolyan nem mondott semmit?
- Nem, bár nem is kérdezősködtem. De van itt még valami, nem? Olyan furán viselkedtetek!
- Hát volt egy apróbb nézeteltérésünk is. Mivel ő nagyon berágott, amiért az én hibámból történtek a dolgok. Aztán meg a fejemhez vágta, hogy én mindig csak rinyálok, hogy mennyire szeretnék egy barátnőt, de bánni meg nem tudok a lányokkal, meg hogy csak egy idióta ugrál a csajok hátára. Meg ilyenek. Ez már itt volt a kórházban, ameddig téged vizsgáltak, csak nekem ez nagyon szarul esett  és nem bírtam tovább egy levegőt szívni vele. Bocsi, hogy nem vártalak meg.
- Ugyan már. A többiekkel sem találkoztam, mivel annyi altatót belém nyomtak, hogy nem hogy egy lónak, de egy egész ménesnek is elég lett volna. A többieket is haza küldte Harry. Ő meg még este elment a cuccaimért, meg hajnalban haza ment letusolni. Amúgy úgy őrzött itt egész éjjel, mintha ellophatnának. 
- Nem is fogunk egy percre sem magadra hagyni, el ne képzeld! Ha nem lesz itt Harry, akkor majd jövök én, de nem fogsz itt egymagadban unatkozni. 
- Visszább az agarakkal! Reményeim szerint nem is kell olyan sokáig bent lennem.
- Tényleg, amúgy megmondták, hogy mi a bajod?
- Harry-nek mondták, hogy van valami kis vérrög. Amúgy meg gondolom, hogy majd nemsoká jönnek vizitelni. 
Egy jó darabig beszélgettünk még és jó volt látni, hogy sikerül megnyugtatnom. Majd kis idő múlva jött a nővérke, hogy vizsgálatra visznek.
Niall megvárta míg visszahoztak. Kicsit szarul éreztem magamat, mert bár járni tudok, de néha megszédülök, ezért tolókocsiba ültettek. A szobában felpattantam és leültem Niall mellé az ágyra. 
- Nos, a jó hír, hogy megy összefelé a rög. A rossz pedig, hogy még így sem engednek a héten haza, hogy nyomon tudják követni a rög felszívódását. 
- Gyorsan el fog telni! - próbált vigasztalni. Bal kezével magához húzott, a fejemet a vállára hajtottam és úgy akartam sajnálni magamat egy kicsit, azonban ekkor valaki igen nagy lendülettel feltépte a szoba ajtaját.
Majdnem lefordultam az ágy széléről, amikor anyám megjelent az ajtóban. 
- Szia Anya! - akartam mondani, de nem hiszem, hogy meghallotta, mivel egyértelműen túlharsogott. Két lépéssel mellettem termett. Niall-t pedig egy jól irányzott könyököléssel arrébb teremtette.
- Lacey! Mi történt? Egyben vagy? Hol fáj? Mit hozzak? Hol az orvos? Beszélek vele! Nem költözöl haza?...
- ANYAAAA!!!! - kiáltottam, bár csak félhangosan - Elég! Nehogy már ennyiért hazaköltözzek. Mellesleg akkor mi lesz a sulival... Egyben vagyok, semmi bajom. És hogy a francba kerülsz te ide?
- Auh. Hát itt van apád is. Harry hívott még éjszaka. Ő is itt van, kint várnak. 
- Bejöhettek! - kiáltottam, mire ők is bejöttek. Megölelgettem apát is, majd közöltem Harry-vel, hogy ezért még számolni fogok vele.


*Niall*

Lacey anyukájának belépője egészen viccesre sikerült. Az első sokk után felfogták, hogy én is ott vagyok. Bemutatkoztunk, nagyon kedves embereknek tűntek, de valószínűleg nekik sem mondta el Harry, hogy én vagyok a hibás. 
- Niall, gyere vegyünk Lacey-nek valahol egy újságot! - hívott Harry, nyilvánvalóan azért, hogy magára hagyjuk a szüleivel.
- Oké! - adtam meg magamat, bár egy csepp kedvem sem volt vele lógni
Csak a kórház kantinjáig mentünk, így is eléggé nagy feltűnést keltettünk és már mindenki tudja, hogy itt járkálunk. Szóval lementünk vettünk egy újságot, ami kellőképpen csajosnak tűnt, meg egy-egy szendvicset magunknak, amit leültünk elfogyasztani.
- Niall ne haragudj! - nézett fel rám Harry, mert előtte nagyon el volt abban mélyedve, hogy kibontsa a zsemlét
- Jó! - adtam egyszerű választ, mivel ennél többet nem tudtam volna kinyögni, úgy hogy az tényleg őszinte legyen.
- Ez nem volt túl meggyőző, bár jogos! - mondta savanyú képpel - Tudod én csak, ideges voltam. Nagyon aggódtam Lacey-ért.
- Ezt megértem. Viszont tudod nekem meg nagyon rosszul esett, hogy ezzel a barátnő dologgal jöttél elő, mikor tudod, hogy ez eléggé szarul érint. És épp eléggé volt bűntudatom Lacey miatt, nem hiányzott, hogy még te is ilyen faszságokkal gyere.


*Lacey*

- Egyszer kerüljön a közelembe Harry, tutira megölöm. - kacagtam, miközben ismét anya ölelgetett
- Lacey, nem szeretnélek tinilányok ezrei elől menekíteni. - nevetett rajtam apa
- Na jó, komolyra fordítva a szót. Meddig maradtok? 
- Ameddig kell. - válaszolta anya talán kissé túl lelkesen is
- Akkor hazamehettek. - gonoszkodtam
- Ezt most komolyan mondtad? - hüledezett anya
- Hát félig. - vigyorogtam úgy, hogy ne tudjon haragudni rám - Nagyon örülök, hogy itt vagytok, de azért nem kellett volna csapot-papot otthagyva iderohanni hozzám.

Anya belekezdett a kiselőadásába, hogy majd ha nekem is lesz gyerekem, akkor megértem, hogy mindig ő lesz az első és csak természetes, ha odarohannak, ha annak baja esik. Végül arra jutottunk, hogy a fiúk vigyáznak rám és a napot velem töltik, de utána haza mennek és intézik a saját dolgaikat, leginkább a munkájukat és majd ha kiengednek, akkor eljönnek hozzám. 
Azt is sikerült nagy nehezen kiharcolnom, hogy egyik fiú se akarja abban a kényelmetlen fotelben tölteni az éjszakát, hanem szépen menjenek haza aludni.
Egyetlen érdekes momentuma volt még a kórházban töltött négy napomnak. A harmadik reggel mire felkeltem Louis ott ült az ágyam mellett. Hirtelen ébredve, kicsit kómásan még meg is ijedtem tőle.
- Szia! - pislákoltam meglepetten
- Szia! Bocsi, hogy tegnap nem tudtam bejönni, de otthon voltam a családomnál az elmúlt két napban. - mentegetőzött
- Hidd el, tőled nem is vártam. - mondtam közömbösen
- Ennyire bunkónak nézel? 
- Ha őszinte akarok lenni, akkor nem igazán tudom, hogy mit várjak tőled. 
- Mert? - értetlenkedett
- Louis, egyszer bunkó vagy, utána kedves, utána bár tudom, hogy ittasan, de csókolóztunk, majd kedves vagy, de távolság tartó, végül megint bunkó. És legvégül, csak úgy mellesleg, elláttál, amikor majdnem kinyírtam magamat.
- Nyilván segítettem! - rázta rosszallóan a fejét - Amúgy meg tudod szar érzés az, amikor a legjobb barátodnak feltűnik egy másik régi legjobb barátja. Kiderülnek olyan dolgok, amikről eddig nem tudtál és úgy érzed, hogy eddig hazudtak neked. És igen nem tagadom, hogy rohadt féltékeny voltam, mikor minden körülötted forgott. És tudod bármit megtettem volna, hogy eltávolítsalak a közeléből és megszűnjön ez a nagy Lacey őrület. - ez a mondata szöget ütött a fejemben
- Louis, te direkt csókoltál meg ott a diszkóban?
- Igen! - válaszolt dacosan, mivel rájött hogy elszólta magát és mostmár nincs visszaút. 
- Tudod nem érdekelsz, csak remélem egyszer majd rájössz, hogy teljesen visszafele sültek el a dolgok, mint ahogy te azt elképzelted.
- Én ezt nem hiszem. Nem kerültetek közelebb barátként, mint előtte, úgyhogy annyira nem izgat.
- Lou ezt te most nem érted! De mondom bízom benne, hogy egyszer megtudod, hogy miről beszélek. És most kérlek hagyj egyedül!...