Epilógus

Fél évvel később...

Won't let you down, 

No, I can't let go

Egy szokásos júniusi napra kelt a világ. Már egész vissza szoktam rá, hogy egyedül ébredek a saját ágyamban. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű, de azt is tudtam, hogy ezzel jár a munkájuk. A turné már rég elkezdődött. Azóta csak hébe-hóba láttam a srácokat és persze Niall-t is. Amíg még Anglián belül voltak, az még csak hagyján volt, sűrűn hazajártak. De utána több mint egy hónap Európában, most pedig már egy hónapja Amerikában vannak.

A nap sütött, de én mégis elég morcos kedvemben voltam. Az egyedülléten kívül okom pedig nem is nagyon lett volna rá. Megetettem a macskákat. Harry-é is újra visszaköltözött hozzám, amíg ők turnéznak. Majd álmosan túrtam bele a hűtőbe valami ehető kaját keresni. Bekapcsoltam a rádiót, hogy munkába menet előtt meghallgassam a híreket. Már ekkor tudtam, hogy nem lesz egyszerű dolgunk. Angliában ritka, hogy ekkora hőség legyen, ami a szívbetegeket nagyon rosszul érinti, valamint a közúti balesetek számát is igen csak megnövelheti. Ezek pedig egyenesen arányosak a mentőállomásra befutott riasztások számával. Csináltam egy vödör kávét is magamnak, hogy észhez térjek, hiszen bármennyire is tanuló vagyok még, de azért tőlem is elvárják, hogy a maximumot hozzam egy-egy műszak alatt. De nem panaszkodhatom ezért, hiszen én választottam. Két okból vártam, hogy vége legyen a vizsgaidőszaknak. Az egyik, hogy elfogyjanak a vizsgák, a másik, hogy mehessek megint kocsira. Azt pedig örömmel teszem, hiszen egy részről imádom, másrészről pedig addig is van mit csinálnom. Ennél jobb programot, úgysem tudtam volna kitalálni a nyárra, amíg egyedül leszek. Vagyis nem teljesen egyedül, mert Nell-el azután hogy összefutottunk a bevásárlóközpontban egy este, egész jó barátságot kötöttünk és gyakran találkozunk, egy két barátnőjének is bemutatott, így legalább néha akad társaságom. Erre az estére is meg volt beszélve egy találka, de úgy döntöttem, hogy ha tényleg olyan strapás nap lesz, mint amilyennek ígérkezik, akkor lemondom.

Elgondolkoztam rajta, hogy gyalog menjek és hátha sikerül egy kicsit formába ráznom magam az idő alatt, de végül rájöttem, hogy bár nincs messze a mentőállomás a lakásomtól, de valószínűleg hazafelé még annyi kedvem sem lesz gyalogolni, mint oda. Így belebújtam az egyenruhámba, amit megjegyeznék, hogy kánikulában nem túl kényelmes, még így sem, hogy a kabátot ilyenkor nem kell hordanunk, és elindultam. 

Csendes volt a műszakátadás. Az összes kocsi bent állt, takarították őket, ebből hamar leszűrtem, hogy akkor senki sincs kint riasztásnál. Bent kávézgattunk. Az éjszakások élménybeszámolót tartottak, de valójában csak rövid ideig találkoztunk, mert én most nem vonultam be az öltözőbe. Mondjuk, amúgy is, nem sok nő lézeng az állomáson. Összesen öten vagyunk, velem együtt, de hát én még diák vagyok, szóval nem vagyok ott rendszeresen, nem is számítok rendesen a csapat tagjának. 

Még egy kávét megittunk mielőtt az éjszakások hazamentek volna, az első riasztásig pedig még legalább másfél óra is eltelt. A srácok elbohóckodtak, szeretek velük dolgozni, igazán jó kedvű csapat, de valahogy most ez nem ragadt át rám róluk. A mi egységünket először egy idős nénihez riasztották. Megszédült, elesett, combnyaktörés gyanús. Szegény néni nagyon kétségbe volt esve, igyekeztem vigasztalni őt. Jót tett, hogy riasztottak minket, mert addig sem a saját rossz hangulatomon járt az eszem. A fiúk pedig örömmel engedték át nekem a néni vigasztalását. Hamar rájöttek, hogy ha velük vagyok, akkor a lelkizős részét át tudják sózni az én nyakamba. Én pedig örültem neki, hogy a ’steril mull lap’, ’fecskendő’, ’sárga tű’ és egyéb hasonló vezényszavakra való automatikus feladatteljesítésen kívül, valami más hasznos dolgot is tehetek. Mire a kórházba értünk, hatott a néninél a fájdalomcsillapító, én pedig a lelkére beszéltem, hogy nem lesz semmi baj és a fiát is értesíteni fogják a kórházból, mert az a dolguk, úgyhogy a végére egészen megnyugodott. 

Mikor visszaértünk az állomásra, egyedül a mi egységünk volt bent, a többiek mind esetnél voltak. Tényleg húzós nap. Úgy döntöttem, hogy segítek Zack-nek, az egységünk mentőápolójának kocsit takarítani. Meg újratölteni az elhasznált dolgokat.

- Minden oké kislány? – kérdezte, miközben én a hordágyat töröltem át fertőtlenítős kendővel, ő pedig az egyetlen elhasznált fecskendőt és fájdalomcsillapítós ampullát pótolta. A kislány megszólítás valójában az ő szájából elég viccesen hangzik, hiszen jó, ha öt évvel idősebb volt nálam, de Dylan kezdte ezt a kislány dolgot, az egységünk mentőtisztje, aki kora szerint az apám is lehetne, és azóta, akikkel jóban vagyok, mind így hívnak. 

- Aha. Csak olyan furán érzem magam – vontam vállat.

- Ugye tudod, hogy mivel önként jársz be ide, te bármikor beteget jelenthetsz?

- Persze, hogy tudom. De nem rosszul vagyok, csak olyan furán. És szerintem jobb, hogy ha elvonják az itteni teendők a figyelmem. 

- Na jó, akkor inkább beszélgessünk. Mondjuk… mi újság a szupersztár pasikáddal?

- Meddig fogom én ezt tőletek hallgatni? – forgattam a szemeimet, de azért a mosoly ott bujkált a számon.

- Amíg élsz!

- Amúgy kössz, jól van. Tudod, élvezi a szupersztárságot – ezt kötözködve tettem hozzá, olyan hangnemben, ahogy ő ejtette ki előtte a szupersztár szót. Úgy voltam vele, ha ő húzhatja az én agyamat, akkor én is az övét. – És a te barátnőddel mi újság? – húztam fel kíváncsian a szemöldököm.

- Nincs is barátnőm – úgy nézett rám, mintha hülye lennék.

- Tudom – vontam vállat pimaszul.

- Ahan. Szóval ez akart lenni a megtorlás.

- Tudod, lehet, hogy nekem egy ilyen selejtes szupersztár jutott, de nekem legalább van! – Én játékosan mondtam ezt, és egészen eddig a pontig tényleg csak játszottunk, viszont a következő mondata mellbe vágott.

- Tudod, ha az enyém lennél, én biztos nem tudnálak itt hagyni.

Elszorult a torkom és az amúgy is egész napos rossz hangulatom mellé ez a mondat nagyon fájt. Tudtam, hogy Niall nem jókedvéből nincs mellettem éppen. Kötelessége volt ott lenni, ahol volt, de attól még piszkosul hiányzott. Úgy éreztem majd meg fulladok, a mellkasom még nehezebbé vált, a szemeim pedig megteltek könnyel. Kiugrottam a kocsiból és beszaladtam a mosdóba. Egy kis hidegvízzel leöblítettem az arcom, majd előkerestem a zsebemből a telefonom és egy rövid sms-t írtam Niall-nak, amiben csak annyi állt, hogy szeretem. A mosdóból kilépve, mindjárt Zack-be ütköztem, aki a falnak támaszkodva állt és szemmel láthatólag rám várt. 

- Ne haragudj! – lépett felém egyet.

- Semmi baj. Tudom, hogy semmi rosszat nem akartál. – Kitárta a karját és bár vonakodva egy kicsit, de hagytam, hogy átöleljen. Elég régóta ismerem már, az első perctől velük dolgozom együtt és egyre jobb barátok lettünk, egy ölelés nem a világ vége.

- Hiányzik?

- Nagyon. – bólintottam

- Mikor jön haza?

- Én megyek utánuk. Július közepén.

- Az már mindjárt itt van. 

- Attól még kurva nehéz – kicsúszott a számon, pedig nem vagyok az a trágár típus. 

Sokáig nem folytathattuk a lelkizést, mert megint megszólalt a sípoló hang és ez alkalommal végig sem kellett várnunk, amíg hívják az egységet, hiszen mi voltunk az egyetlenek, akik az állomáson voltak, így egyértelmű volt, hogy nekünk kell menni. Bepattogtunk a kocsiba és már a rádión keresztül kaptuk az információkat a diszpécsertől, hogy melyik címre kell menni, majd pedig, hogy egy a 9-ik hónapban tartó kismamánál megindult a szülés, valamint, hogy komplikációk nem várhatók. Örültem neki. Igazából ez valahogy sokkal pozitívabb energiával tölti fel az embert, amikor egy kisember világrajövetelénél kell segédkezni, mint amikor emberi életekért kell küzdeni.

Ez volt az egyetlen örömteli pillanat abban a napban. Voltam már olyan riasztásnál, amikor kismamát kellett kórházba vinni, de ennyire gyors lefolyású szülésnél még nem. Úton a kórházba megszületett a bébi. Ahogy kibújt Dylan átadta nekem. Neki még dolga volt az anyukával, és amúgy valószínűleg úgy volt vele, hogy Zack a maga 24 évével nem lehet túl tapasztalt a kisbabák terén, nekem meg legalább annyi előnyöm van, hogy lány vagyok. Valahogy ez mindig így alakul, minden átlagembernek az az első gondolata, hogy a nők jobban értenek a gyerekekhez. Szerencsém, hogy némi tapasztalatot gyűjtöttem már Ana nénikém gyerekei mellett, mert így nem estem kétségbe, hogy mit kezdjek egy babával. Fogtam egy törölközőt és megtörölgettem, majd egy másikba becsomagoltam. A meghatottság könnyeivel küzdöttem. Maszatos volt, ázott szagú, és sírt is /szerencsére/, de valójában egy angyalkának láttam. Az anyuka is elfáradt, de egy pillanatra sem vette le rólunk a szemét. Eszembe jutott, hogy valahol azt olvastam, hogy a szülőszobában, még ki sem pottyant a gyerek, de már felhívják az anyuka figyelmét, hogy gombolja kifelé a kórházi hálóinget, hogy minél hamarabb bőrkontaktus jöhessen létre anya és gyermeke között, így mivel ebben teljesen biztos voltam, magabiztosan mondtam az anyukának, hogy mi a teendője és végül odaadtam neki a gyermeket. Kórházba érkezésünkkor a mentőautó leltárja öt nagyon boldog és egy nagyon kis embert számlált. 

Ahogy visszafelé kullogtunk a kocsihoz, Dylan átvetette a vállamon a kezét.

- Tudod kislány, eddig lehet nem mondtam még, de régen dolgoztam már együtt ennyire ügyes és elszánt diákkal, mint te vagy. 

- Ó Dylan, még a végén elbízom magam. 

- Nem. Én csak azt akarom mondani, hogy látszik, hogy szereted, meg valószínűleg megtaláltad a hivatásod. A legtöbb elsős diák még nagyon bizonytalan szokott lenni, de te feltalálod magad.

- Köszönöm. 

Akkor délután még négy helyen voltunk. Kiszáradás, hőguta, egy strandon valaki majdnem megfulladt, de a vizimentők újraélesztették, mire mi oda értünk, és végül egy szívroham. Az idős bácsin már nem tudtunk segíteni. Ő volt az első, aki ott halt meg a szemem láttára. Tudtam, hogy ez elkerülhetetlen, hiszen ennek a munkának a velejárója, de nem voltam rá felkészülve. Bár valószínűleg erre lehetetlen felkészülni. Az amúgy is rossz közérzetemet és kedvemet csak rontotta a helyzet. Bebotorkáltam az állomásra és a társalgóban levetettem magam az egyik kanapéra egy kisüveg víz társaságában. Marie a diszpécser ott ült a helyén a pult mögött az ajtó mellett. 

- A többiek? – szegezte neki a kérdést Dylan, ahogy ők is beléptek Zack-el. Nekem addig a pillanatig fel sem tűnt, hogy rajtunk kívül senki nincs bent. 

- Az elkerülőn tömegbaleset volt, át kellett küldenem őket, segíteni a másik állomásnak.

- Akkora baleset volt, hogy még innen is menni kellett a kocsiknak? – csodálkozott Zack, jogosan, hiszen mi a város másik felében voltunk és megannyi állomás közelebb volt a helyszínhez.

- Forgalmas nap a mai és minden szabad járművet odahívtak. Két busz szaladt egymásba, mindkettő tele volt. És ugye az autópályákon elég gyakoriak a ráfutásos balesetek, így hát nem csoda, hogy mindkét oldalról rájuk csúszott egy pár autó, és ha ez még nem lett volna elég, akkor az egyik oldalról beléjük szaladt valami vegyszert szállító kamion is.

- Te jó ég! – nyögtem fel

- Jobb, ha megbarátkozol a gondolattal, hogy néha bizony ilyen is elő fordul. – ült le mellém Dylan és hangjából, valahogy az atyai féltést hallottam.

- Mára már túl sok megbarátkozni valóm akadt. Egy nap megtapasztalni a születés csodáját meg a halált… hát elég fárasztó. 

- Haza mehetsz.

- Nem, kössz. Hatra idejön az egyik barátnőm, – vagyis inkább egyetlen, de ezt nem akartam az orrára kötni – szólhatnék neki, hogy inkább hozzám jöjjön, de nem nagyon van kedvem egyedül kóficolni otthon. 

- Kérsz egy teát? – kérdezte Zack, de válaszolni nem volt időm, mert Marie közbeszólt.

- Várj Zack, hívnak a központból. – Ez pedig nekünk egyet jelentett azzal, hogy 99%-ban biztos, hogy vonulnunk kell. Néhány másodpercet csendben hallgatott Marie, addig mi mind közelebb húzódtunk és tulajdonképpen rajtra készen vártuk a paramétereket. – Smallwood Road és Flower sarka, üljetek a kocsiba, a többit majd rádión. 

Csak másodpercek kellettek mire mindannyian bepattantunk, Dylan lekapta a rádiót és szólt Marie-nak, hogy mostmár halljuk. Bob a sofőr, szintén középkorú úriember, elfordította a kulcsot a zárban, életre kelt a motor, és ahogy a kapu felé haladtunk bekapcsolta a szirénát és a fényeket. Nem tudtunk elsőre kihajtani, mert a csúcsforgalomban beletelt egy kis időbe, mire az autósok széjjelhúzódtak. Óráknak éreztem minden egyes másodpercet.

- Hallgatunk Marie! – Dylan mély, öblös hangja majdnem megriasztott, ahogy megszólalt mellettem.

- Egy kamion ütközött egy személygépjárművel. A kamion sofőr riasztotta a mentőket, nem beszél rendesen angolul, így nem tudjuk pontosan mi a helyzet. A sofőrnek valószínűleg nem esett nagy baja, de úgy fest, hogy az autóban ülő két fiatalember komoly sérüléseket szenvedett. Bármi van is, első körön nektek kell őket ellátni. Amint tudtok valamit szóljatok vissza minél hamarabb, mert ha súlyos a helyzet és kell még egység, akkor hívok másik kerületből, de az sok idő mire a városon átvergődve odaér hozzátok.

Amikor meghallottam, hogy a Smallwood-on volt a baleset, úgy éreztem, mintha egy kést állítottak volna a gerincem mentén a bordáim közé. Azt hittem, hogy csak rosszul érint, hogy a lakásom közelében volt. De ahogy Marie kimondta, hogy két fiatalember, úgy éreztem, hogy szavai megforgatták azt a kést a hátamban. Egyszerűen tudtam, hogy hülyeség, hiszen Amerikából nem ugrál csak úgy haza az ember. De mégis egyre erősebb volt a gyanúm, hogy az én furcsa közérzetem, lehet inkább baljós előérzet volt. Merengésemből és aggódásomból Dylan rántott ki.

- Lacey, mennyire vagy jó pantomimben? – Nem tudtam reagálni, alapjában véve, már a kérdése értelmét sem fogtam fel. – Jól vagy?

- Aha – bólintottam egy aprót.

- Szedd össze magad. A kamionsofőr a tied lesz. Boldogulni fogsz vele?

- Hát, ha tényleg nincs nagy baja. Már pedig úgy fest, hogy nincs. Akkor egy-két kisebb karcolást én is le tudok fertőtleníteni, meg beragasztani. 

- Helyes.

Hamar odaértünk a helyszínre, hiszen még nekem sem tart sokáig megtenni ezt a távot megkülönböztető jelzés nélkül, akkor egy mentőautónak még csúcsforgalomban is gyorsabban kell, hogy sikerüljön. Nem sok mindent láttam elsőre, mert pont takart a kamion, de azt sikerült megállapítanom, hogy az emberekben semmi segítőkészség sincs. Senki, tehát senki nem állt meg segíteni. A kamionsofőr intett, ez pozitívum, annak ellenére, hogy amúgyis elég egyértelmű volt, hogy ott történt a baleset. Bob elé került a kamionnak és az összetört autónak, úgy állt le az út szélére. Ahogy kiléptem a mentőből és az összetört kocsi felé néztem, egy ponton akadt meg a szemem. A kalaptartón egy bólogatós cicán. Azt a cicát én ismertem. Azt a cicát én vettem. 

A szívem egyszerre a torkomban dobbant meg. Itt már nem érdekelt a kamionsofőr és a sebei, amit a betört szélvédő darabkái okoztak neki, nem érdekelt a szakmaiság sem. Egyet akartam, mihamarabb odaérni. Bár én szálltam ki utoljára, de úgy lőttem ki, hogy beelőztem a srácokat. A vezetőülés felől volt nekinyomódva az autó a kamionnak, így azonnal a másik oldalra futottam. Vagyis, inkább rohanásnak nevezném. A hátam mögött hallottam, ahogy a nevemet kiáltják, de mire ők észbe kaptak én már az ajtót rángattam. Elsőre nem akart kinyílni, valószínűleg az ütközésnél valami alkatrész megsérülhetett, de a következő, nagyobb rántásra megadta magát. 

Niall laposakat pislogott felém és ez már önmagában megnyugtató volt. 

- Lacey. – halkan nyöszörögte Niall. Átnyúltam Harry-hez, a kézfejemet közel tartottam az arca elé, hogy érezzem lélegzik-e. Valamilyen szinten megnyugtatott, hogy igen, meg, hogy Niall még beszél is. 

- Nem alhatsz el, hallod? – válaszoltam közben Niall-nek, majd végigsimítottam az arcán. Bob hangját hallottam, próbált elcsalni onnan, hogy hagy férjenek oda a többiek. Felpillantottam, de Dylan-t és Zack-et a környéken sem láttam. 

- Lacey. – Niall szeme éppen nem volt lehunyva, és elbámult mellettem.

- Igen?

- Lacey… - Itt kezdtem aggódni, hogy nem hallja, amit mondok. 

- Niall! Niall, érted, amit mondok?

- Lacey…

- Igen? – alig bírtam visszanyelni a könnyeimet, a hangom is remegett. 

- Lacey. Szeretlek. 

- Én is szeretlek. – Nem bírtam tovább, a könnyeim lecsordultak. 

- Neked hoztam… – Láttam, hogy az izmai megfeszülnek, hogy megemelje a karját, de nem bírta. – Maci… - újabb kis hallgatás. – A tied. Gyere velem.

- Hova?

- Gyere.

- Hova?

- Arra?

- Hova?

- Ott jobb lesz. – Lehunyta a szemeit, belőlem pedig kitört a zokogás. 

Vége!