Epilógus

Fél évvel később...

Won't let you down, 

No, I can't let go

Egy szokásos júniusi napra kelt a világ. Már egész vissza szoktam rá, hogy egyedül ébredek a saját ágyamban. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű, de azt is tudtam, hogy ezzel jár a munkájuk. A turné már rég elkezdődött. Azóta csak hébe-hóba láttam a srácokat és persze Niall-t is. Amíg még Anglián belül voltak, az még csak hagyján volt, sűrűn hazajártak. De utána több mint egy hónap Európában, most pedig már egy hónapja Amerikában vannak.

A nap sütött, de én mégis elég morcos kedvemben voltam. Az egyedülléten kívül okom pedig nem is nagyon lett volna rá. Megetettem a macskákat. Harry-é is újra visszaköltözött hozzám, amíg ők turnéznak. Majd álmosan túrtam bele a hűtőbe valami ehető kaját keresni. Bekapcsoltam a rádiót, hogy munkába menet előtt meghallgassam a híreket. Már ekkor tudtam, hogy nem lesz egyszerű dolgunk. Angliában ritka, hogy ekkora hőség legyen, ami a szívbetegeket nagyon rosszul érinti, valamint a közúti balesetek számát is igen csak megnövelheti. Ezek pedig egyenesen arányosak a mentőállomásra befutott riasztások számával. Csináltam egy vödör kávét is magamnak, hogy észhez térjek, hiszen bármennyire is tanuló vagyok még, de azért tőlem is elvárják, hogy a maximumot hozzam egy-egy műszak alatt. De nem panaszkodhatom ezért, hiszen én választottam. Két okból vártam, hogy vége legyen a vizsgaidőszaknak. Az egyik, hogy elfogyjanak a vizsgák, a másik, hogy mehessek megint kocsira. Azt pedig örömmel teszem, hiszen egy részről imádom, másrészről pedig addig is van mit csinálnom. Ennél jobb programot, úgysem tudtam volna kitalálni a nyárra, amíg egyedül leszek. Vagyis nem teljesen egyedül, mert Nell-el azután hogy összefutottunk a bevásárlóközpontban egy este, egész jó barátságot kötöttünk és gyakran találkozunk, egy két barátnőjének is bemutatott, így legalább néha akad társaságom. Erre az estére is meg volt beszélve egy találka, de úgy döntöttem, hogy ha tényleg olyan strapás nap lesz, mint amilyennek ígérkezik, akkor lemondom.

Elgondolkoztam rajta, hogy gyalog menjek és hátha sikerül egy kicsit formába ráznom magam az idő alatt, de végül rájöttem, hogy bár nincs messze a mentőállomás a lakásomtól, de valószínűleg hazafelé még annyi kedvem sem lesz gyalogolni, mint oda. Így belebújtam az egyenruhámba, amit megjegyeznék, hogy kánikulában nem túl kényelmes, még így sem, hogy a kabátot ilyenkor nem kell hordanunk, és elindultam. 

Csendes volt a műszakátadás. Az összes kocsi bent állt, takarították őket, ebből hamar leszűrtem, hogy akkor senki sincs kint riasztásnál. Bent kávézgattunk. Az éjszakások élménybeszámolót tartottak, de valójában csak rövid ideig találkoztunk, mert én most nem vonultam be az öltözőbe. Mondjuk, amúgy is, nem sok nő lézeng az állomáson. Összesen öten vagyunk, velem együtt, de hát én még diák vagyok, szóval nem vagyok ott rendszeresen, nem is számítok rendesen a csapat tagjának. 

Még egy kávét megittunk mielőtt az éjszakások hazamentek volna, az első riasztásig pedig még legalább másfél óra is eltelt. A srácok elbohóckodtak, szeretek velük dolgozni, igazán jó kedvű csapat, de valahogy most ez nem ragadt át rám róluk. A mi egységünket először egy idős nénihez riasztották. Megszédült, elesett, combnyaktörés gyanús. Szegény néni nagyon kétségbe volt esve, igyekeztem vigasztalni őt. Jót tett, hogy riasztottak minket, mert addig sem a saját rossz hangulatomon járt az eszem. A fiúk pedig örömmel engedték át nekem a néni vigasztalását. Hamar rájöttek, hogy ha velük vagyok, akkor a lelkizős részét át tudják sózni az én nyakamba. Én pedig örültem neki, hogy a ’steril mull lap’, ’fecskendő’, ’sárga tű’ és egyéb hasonló vezényszavakra való automatikus feladatteljesítésen kívül, valami más hasznos dolgot is tehetek. Mire a kórházba értünk, hatott a néninél a fájdalomcsillapító, én pedig a lelkére beszéltem, hogy nem lesz semmi baj és a fiát is értesíteni fogják a kórházból, mert az a dolguk, úgyhogy a végére egészen megnyugodott. 

Mikor visszaértünk az állomásra, egyedül a mi egységünk volt bent, a többiek mind esetnél voltak. Tényleg húzós nap. Úgy döntöttem, hogy segítek Zack-nek, az egységünk mentőápolójának kocsit takarítani. Meg újratölteni az elhasznált dolgokat.

- Minden oké kislány? – kérdezte, miközben én a hordágyat töröltem át fertőtlenítős kendővel, ő pedig az egyetlen elhasznált fecskendőt és fájdalomcsillapítós ampullát pótolta. A kislány megszólítás valójában az ő szájából elég viccesen hangzik, hiszen jó, ha öt évvel idősebb volt nálam, de Dylan kezdte ezt a kislány dolgot, az egységünk mentőtisztje, aki kora szerint az apám is lehetne, és azóta, akikkel jóban vagyok, mind így hívnak. 

- Aha. Csak olyan furán érzem magam – vontam vállat.

- Ugye tudod, hogy mivel önként jársz be ide, te bármikor beteget jelenthetsz?

- Persze, hogy tudom. De nem rosszul vagyok, csak olyan furán. És szerintem jobb, hogy ha elvonják az itteni teendők a figyelmem. 

- Na jó, akkor inkább beszélgessünk. Mondjuk… mi újság a szupersztár pasikáddal?

- Meddig fogom én ezt tőletek hallgatni? – forgattam a szemeimet, de azért a mosoly ott bujkált a számon.

- Amíg élsz!

- Amúgy kössz, jól van. Tudod, élvezi a szupersztárságot – ezt kötözködve tettem hozzá, olyan hangnemben, ahogy ő ejtette ki előtte a szupersztár szót. Úgy voltam vele, ha ő húzhatja az én agyamat, akkor én is az övét. – És a te barátnőddel mi újság? – húztam fel kíváncsian a szemöldököm.

- Nincs is barátnőm – úgy nézett rám, mintha hülye lennék.

- Tudom – vontam vállat pimaszul.

- Ahan. Szóval ez akart lenni a megtorlás.

- Tudod, lehet, hogy nekem egy ilyen selejtes szupersztár jutott, de nekem legalább van! – Én játékosan mondtam ezt, és egészen eddig a pontig tényleg csak játszottunk, viszont a következő mondata mellbe vágott.

- Tudod, ha az enyém lennél, én biztos nem tudnálak itt hagyni.

Elszorult a torkom és az amúgy is egész napos rossz hangulatom mellé ez a mondat nagyon fájt. Tudtam, hogy Niall nem jókedvéből nincs mellettem éppen. Kötelessége volt ott lenni, ahol volt, de attól még piszkosul hiányzott. Úgy éreztem majd meg fulladok, a mellkasom még nehezebbé vált, a szemeim pedig megteltek könnyel. Kiugrottam a kocsiból és beszaladtam a mosdóba. Egy kis hidegvízzel leöblítettem az arcom, majd előkerestem a zsebemből a telefonom és egy rövid sms-t írtam Niall-nak, amiben csak annyi állt, hogy szeretem. A mosdóból kilépve, mindjárt Zack-be ütköztem, aki a falnak támaszkodva állt és szemmel láthatólag rám várt. 

- Ne haragudj! – lépett felém egyet.

- Semmi baj. Tudom, hogy semmi rosszat nem akartál. – Kitárta a karját és bár vonakodva egy kicsit, de hagytam, hogy átöleljen. Elég régóta ismerem már, az első perctől velük dolgozom együtt és egyre jobb barátok lettünk, egy ölelés nem a világ vége.

- Hiányzik?

- Nagyon. – bólintottam

- Mikor jön haza?

- Én megyek utánuk. Július közepén.

- Az már mindjárt itt van. 

- Attól még kurva nehéz – kicsúszott a számon, pedig nem vagyok az a trágár típus. 

Sokáig nem folytathattuk a lelkizést, mert megint megszólalt a sípoló hang és ez alkalommal végig sem kellett várnunk, amíg hívják az egységet, hiszen mi voltunk az egyetlenek, akik az állomáson voltak, így egyértelmű volt, hogy nekünk kell menni. Bepattogtunk a kocsiba és már a rádión keresztül kaptuk az információkat a diszpécsertől, hogy melyik címre kell menni, majd pedig, hogy egy a 9-ik hónapban tartó kismamánál megindult a szülés, valamint, hogy komplikációk nem várhatók. Örültem neki. Igazából ez valahogy sokkal pozitívabb energiával tölti fel az embert, amikor egy kisember világrajövetelénél kell segédkezni, mint amikor emberi életekért kell küzdeni.

Ez volt az egyetlen örömteli pillanat abban a napban. Voltam már olyan riasztásnál, amikor kismamát kellett kórházba vinni, de ennyire gyors lefolyású szülésnél még nem. Úton a kórházba megszületett a bébi. Ahogy kibújt Dylan átadta nekem. Neki még dolga volt az anyukával, és amúgy valószínűleg úgy volt vele, hogy Zack a maga 24 évével nem lehet túl tapasztalt a kisbabák terén, nekem meg legalább annyi előnyöm van, hogy lány vagyok. Valahogy ez mindig így alakul, minden átlagembernek az az első gondolata, hogy a nők jobban értenek a gyerekekhez. Szerencsém, hogy némi tapasztalatot gyűjtöttem már Ana nénikém gyerekei mellett, mert így nem estem kétségbe, hogy mit kezdjek egy babával. Fogtam egy törölközőt és megtörölgettem, majd egy másikba becsomagoltam. A meghatottság könnyeivel küzdöttem. Maszatos volt, ázott szagú, és sírt is /szerencsére/, de valójában egy angyalkának láttam. Az anyuka is elfáradt, de egy pillanatra sem vette le rólunk a szemét. Eszembe jutott, hogy valahol azt olvastam, hogy a szülőszobában, még ki sem pottyant a gyerek, de már felhívják az anyuka figyelmét, hogy gombolja kifelé a kórházi hálóinget, hogy minél hamarabb bőrkontaktus jöhessen létre anya és gyermeke között, így mivel ebben teljesen biztos voltam, magabiztosan mondtam az anyukának, hogy mi a teendője és végül odaadtam neki a gyermeket. Kórházba érkezésünkkor a mentőautó leltárja öt nagyon boldog és egy nagyon kis embert számlált. 

Ahogy visszafelé kullogtunk a kocsihoz, Dylan átvetette a vállamon a kezét.

- Tudod kislány, eddig lehet nem mondtam még, de régen dolgoztam már együtt ennyire ügyes és elszánt diákkal, mint te vagy. 

- Ó Dylan, még a végén elbízom magam. 

- Nem. Én csak azt akarom mondani, hogy látszik, hogy szereted, meg valószínűleg megtaláltad a hivatásod. A legtöbb elsős diák még nagyon bizonytalan szokott lenni, de te feltalálod magad.

- Köszönöm. 

Akkor délután még négy helyen voltunk. Kiszáradás, hőguta, egy strandon valaki majdnem megfulladt, de a vizimentők újraélesztették, mire mi oda értünk, és végül egy szívroham. Az idős bácsin már nem tudtunk segíteni. Ő volt az első, aki ott halt meg a szemem láttára. Tudtam, hogy ez elkerülhetetlen, hiszen ennek a munkának a velejárója, de nem voltam rá felkészülve. Bár valószínűleg erre lehetetlen felkészülni. Az amúgy is rossz közérzetemet és kedvemet csak rontotta a helyzet. Bebotorkáltam az állomásra és a társalgóban levetettem magam az egyik kanapéra egy kisüveg víz társaságában. Marie a diszpécser ott ült a helyén a pult mögött az ajtó mellett. 

- A többiek? – szegezte neki a kérdést Dylan, ahogy ők is beléptek Zack-el. Nekem addig a pillanatig fel sem tűnt, hogy rajtunk kívül senki nincs bent. 

- Az elkerülőn tömegbaleset volt, át kellett küldenem őket, segíteni a másik állomásnak.

- Akkora baleset volt, hogy még innen is menni kellett a kocsiknak? – csodálkozott Zack, jogosan, hiszen mi a város másik felében voltunk és megannyi állomás közelebb volt a helyszínhez.

- Forgalmas nap a mai és minden szabad járművet odahívtak. Két busz szaladt egymásba, mindkettő tele volt. És ugye az autópályákon elég gyakoriak a ráfutásos balesetek, így hát nem csoda, hogy mindkét oldalról rájuk csúszott egy pár autó, és ha ez még nem lett volna elég, akkor az egyik oldalról beléjük szaladt valami vegyszert szállító kamion is.

- Te jó ég! – nyögtem fel

- Jobb, ha megbarátkozol a gondolattal, hogy néha bizony ilyen is elő fordul. – ült le mellém Dylan és hangjából, valahogy az atyai féltést hallottam.

- Mára már túl sok megbarátkozni valóm akadt. Egy nap megtapasztalni a születés csodáját meg a halált… hát elég fárasztó. 

- Haza mehetsz.

- Nem, kössz. Hatra idejön az egyik barátnőm, – vagyis inkább egyetlen, de ezt nem akartam az orrára kötni – szólhatnék neki, hogy inkább hozzám jöjjön, de nem nagyon van kedvem egyedül kóficolni otthon. 

- Kérsz egy teát? – kérdezte Zack, de válaszolni nem volt időm, mert Marie közbeszólt.

- Várj Zack, hívnak a központból. – Ez pedig nekünk egyet jelentett azzal, hogy 99%-ban biztos, hogy vonulnunk kell. Néhány másodpercet csendben hallgatott Marie, addig mi mind közelebb húzódtunk és tulajdonképpen rajtra készen vártuk a paramétereket. – Smallwood Road és Flower sarka, üljetek a kocsiba, a többit majd rádión. 

Csak másodpercek kellettek mire mindannyian bepattantunk, Dylan lekapta a rádiót és szólt Marie-nak, hogy mostmár halljuk. Bob a sofőr, szintén középkorú úriember, elfordította a kulcsot a zárban, életre kelt a motor, és ahogy a kapu felé haladtunk bekapcsolta a szirénát és a fényeket. Nem tudtunk elsőre kihajtani, mert a csúcsforgalomban beletelt egy kis időbe, mire az autósok széjjelhúzódtak. Óráknak éreztem minden egyes másodpercet.

- Hallgatunk Marie! – Dylan mély, öblös hangja majdnem megriasztott, ahogy megszólalt mellettem.

- Egy kamion ütközött egy személygépjárművel. A kamion sofőr riasztotta a mentőket, nem beszél rendesen angolul, így nem tudjuk pontosan mi a helyzet. A sofőrnek valószínűleg nem esett nagy baja, de úgy fest, hogy az autóban ülő két fiatalember komoly sérüléseket szenvedett. Bármi van is, első körön nektek kell őket ellátni. Amint tudtok valamit szóljatok vissza minél hamarabb, mert ha súlyos a helyzet és kell még egység, akkor hívok másik kerületből, de az sok idő mire a városon átvergődve odaér hozzátok.

Amikor meghallottam, hogy a Smallwood-on volt a baleset, úgy éreztem, mintha egy kést állítottak volna a gerincem mentén a bordáim közé. Azt hittem, hogy csak rosszul érint, hogy a lakásom közelében volt. De ahogy Marie kimondta, hogy két fiatalember, úgy éreztem, hogy szavai megforgatták azt a kést a hátamban. Egyszerűen tudtam, hogy hülyeség, hiszen Amerikából nem ugrál csak úgy haza az ember. De mégis egyre erősebb volt a gyanúm, hogy az én furcsa közérzetem, lehet inkább baljós előérzet volt. Merengésemből és aggódásomból Dylan rántott ki.

- Lacey, mennyire vagy jó pantomimben? – Nem tudtam reagálni, alapjában véve, már a kérdése értelmét sem fogtam fel. – Jól vagy?

- Aha – bólintottam egy aprót.

- Szedd össze magad. A kamionsofőr a tied lesz. Boldogulni fogsz vele?

- Hát, ha tényleg nincs nagy baja. Már pedig úgy fest, hogy nincs. Akkor egy-két kisebb karcolást én is le tudok fertőtleníteni, meg beragasztani. 

- Helyes.

Hamar odaértünk a helyszínre, hiszen még nekem sem tart sokáig megtenni ezt a távot megkülönböztető jelzés nélkül, akkor egy mentőautónak még csúcsforgalomban is gyorsabban kell, hogy sikerüljön. Nem sok mindent láttam elsőre, mert pont takart a kamion, de azt sikerült megállapítanom, hogy az emberekben semmi segítőkészség sincs. Senki, tehát senki nem állt meg segíteni. A kamionsofőr intett, ez pozitívum, annak ellenére, hogy amúgyis elég egyértelmű volt, hogy ott történt a baleset. Bob elé került a kamionnak és az összetört autónak, úgy állt le az út szélére. Ahogy kiléptem a mentőből és az összetört kocsi felé néztem, egy ponton akadt meg a szemem. A kalaptartón egy bólogatós cicán. Azt a cicát én ismertem. Azt a cicát én vettem. 

A szívem egyszerre a torkomban dobbant meg. Itt már nem érdekelt a kamionsofőr és a sebei, amit a betört szélvédő darabkái okoztak neki, nem érdekelt a szakmaiság sem. Egyet akartam, mihamarabb odaérni. Bár én szálltam ki utoljára, de úgy lőttem ki, hogy beelőztem a srácokat. A vezetőülés felől volt nekinyomódva az autó a kamionnak, így azonnal a másik oldalra futottam. Vagyis, inkább rohanásnak nevezném. A hátam mögött hallottam, ahogy a nevemet kiáltják, de mire ők észbe kaptak én már az ajtót rángattam. Elsőre nem akart kinyílni, valószínűleg az ütközésnél valami alkatrész megsérülhetett, de a következő, nagyobb rántásra megadta magát. 

Niall laposakat pislogott felém és ez már önmagában megnyugtató volt. 

- Lacey. – halkan nyöszörögte Niall. Átnyúltam Harry-hez, a kézfejemet közel tartottam az arca elé, hogy érezzem lélegzik-e. Valamilyen szinten megnyugtatott, hogy igen, meg, hogy Niall még beszél is. 

- Nem alhatsz el, hallod? – válaszoltam közben Niall-nek, majd végigsimítottam az arcán. Bob hangját hallottam, próbált elcsalni onnan, hogy hagy férjenek oda a többiek. Felpillantottam, de Dylan-t és Zack-et a környéken sem láttam. 

- Lacey. – Niall szeme éppen nem volt lehunyva, és elbámult mellettem.

- Igen?

- Lacey… - Itt kezdtem aggódni, hogy nem hallja, amit mondok. 

- Niall! Niall, érted, amit mondok?

- Lacey…

- Igen? – alig bírtam visszanyelni a könnyeimet, a hangom is remegett. 

- Lacey. Szeretlek. 

- Én is szeretlek. – Nem bírtam tovább, a könnyeim lecsordultak. 

- Neked hoztam… – Láttam, hogy az izmai megfeszülnek, hogy megemelje a karját, de nem bírta. – Maci… - újabb kis hallgatás. – A tied. Gyere velem.

- Hova?

- Gyere.

- Hova?

- Arra?

- Hova?

- Ott jobb lesz. – Lehunyta a szemeit, belőlem pedig kitört a zokogás. 

Vége!

Tilosban

*Lacey*

- Lacey!... Lacey! Ébresztő. Kellj fel! – Niall hangja lágyan bemászott a tudatalattimba, míg végül tényleg felébredtem. Közben a vállamat dörzsölgette, mivel elsőre úgy tűnhetett a szavai önmagukban nem fognak hatni. A szívem zakatolt, a tarkómon a hajam csurom víz volt és a levegőt is elég szaporán kapkodtam.

- Hány óra van? – nyöszörögtem

- Még csak dél, de annyira nyugtalan voltál, hogy gondoltam, inkább felébresztelek. 

- Te miattam ébredtél fel?

- Egész éjjel nem aludtam túl sokat.

- Ne ködösíts! Miattam?

- Elég nyugtalanul aludtál ma éjjel. Végig így kapaszkodtál belém. Valószínűleg rosszakadt álmodhattál, mert nem sokkal miután elszenderedtem arra keltem, hogy nyöszörögsz, akkor meg tudtalak nyugtatni. Utána visszaaludtam én is. És nem olyan rég megint felébredtem, amikor újra kezdted, de mostmár jobbnak láttam inkább felébreszteni téged.

- Sajnálom!

- Nem kell sajnálni. Nem történt semmi. Mostmár legalább tudom, hogy milyen szép itt a napfelkelte. – Elnevette magát és így már én sem tudtam ellenállni. Mondata végén pedig egy puszit nyomott a homlokomra. – Emlékszel rá, hogy mit álmodtál? – Egy pillanatig elgondolkoztam, de semmi nem jutott eszembe.

- Nem. – ráztam meg a fejem – Hogy nyugtattál meg?

- Lényegtelen. Nem tudom, hogy valójában én nyugtattalak-e meg, vagy csak véget ért az álmod.

- Mondd el, kérlek!

- Csak szép halkan beszéltem hozzád, meg adtam néhány puszit. Utána kinyúltál, mint egy kisbéka és már nyugodtan szuszogtál tovább. Pont a fülembe. – nevette el magát megint.

- Köszönöm!

- Ugyan! De most inkább mondd meg, hogy van-e kedved kajálni, mert én már lassan éhen veszek…

- Egy gyors tusolás belefér?

- De csak, mert szépen kérted!

Az ebédlőben egy óra tájékában, amikor mi is megérkeztünk, valószínűleg csúcsforgalom szokott lenni. De tekintve, hogy szilveszter másnapját írtuk, nem sok ember lézengett még. A konyha is meghosszabbított nyitva tartással üzemelt. Kettő helyett, aznap fél négykor zárták az ebédet. A mi asztalunknál is csak Danielle és Liam ült. Mosolygósan fogadtak minket, de engem kicsit frusztráltak még az előző este eseményei. Amint kiszúrtam őket lépéseim bizonytalanabbá és lomhábbá váltak. Niall is kiszúrhatta ezt, mert átkarolta a derekamat és egy bátorító mosollyal noszogatott. 

- Mondanom kellene nekik valamit igaz? – motyogtam a kérdést az orrom alatt, míg az asztal felé haladtunk. 

- Csak ha szeretnél. Akkor végig hallgatnak, de amúgy nem muszáj.

Számomra eszméletlenül kínosan telt az ebéd és alig vártam, hogy végezzünk. Bár tudtam, hogy nyilván nem menekülhetek előlük, de más helyzetben talán nem ennyire kínos a dolog. De így hogy ott ültünk négyen evés közben, amikor nyilván beszélget az ember, és mi mindenféle idiótaságról beszéltünk már és csak egy kérdéskört nem firtattunk, az előző estét, na az ciki volt. 

Ebéd után levonultunk a partra, így négyen. Nézelődtünk, úszkáltunk, napoztunk. Később a többiek is csatlakoztak hozzánk és a srácok elkezdtek marhulni. Míg mi a puha homokba leterített törölközőkön elnyúlva figyeltük őket. Ez így szép is lett volna, éppen csak egy dolog aggasztott. Niall kínosan ügyelt rá egész nap, hogy ne kerüljünk egymástól két lépésnél távolabbra. Persze ez alapból nem lett volna túl nagy probléma, sőt! De tudtam, hogy aggódik és kicsit fölöslegesen. Szerettem volna, ha ő is jól érzi magát a többiekkel, hiszen azért ott már végképp nem voltam veszélyben, meg nyilván nem lehet mellettem az életem végéig minden percben. 

Megpedzegettem, hogy szomjas vagyok és, ahogy számítottam is rá, felajánlotta, hogy megy és hoz valamit a bárból. Megkérdezte a lányokat is, hogy mit kérnek és elindult. Kihasználva az adódó alkalmat, írtam Harrynek egy sms-t, aki bár tőlem néhány méterre viháncolt, mégsem kiabálhattam neki, oda, hogy mit akarok. A telefonok ott hevertek mellettünk, így az övét is a kezembe vettem, mintha csak játszanék vele, hogy ha megérkezik az sms-em, akkor egyből le tudjam némítani, hogy ne legyen annyira átlátszó és a lányok ne jöjjenek rá, hogy valamire készülök.

Bár túl nagy dologra nem is készültem, egyszerűen csak megkértem, hogy hívjon el sétálni, amivel a célom az volt, hogy kikerüljek Niall látószögéből, de mivel Harry-vel leszek, így biztonságban tudhat és végre ő is kikapcsolhat egy kicsit.

A tervem bevált. Niall hamarosan visszatért egy rakat innivalóval, a srácok kijöttek a vízből, hogy ők is igyanak. Ekkor lazán odavetettem Harry-nek, hogy kapott egy sms-t. Megnyitotta, közben ivott. Odasúgott valamit Louis-nak és utána egyszeriben csak teljesen természetesen benyögte:

- Lacey sétálsz velem egyet? – felnéztem rá, kicsit még hunyorogtam is a szemembe sütő naptól, mintha semmiről sem tudnék, és újdonságként ért volna a kérdés, majd bólintottam.

- Ahan. – nyomtam Niall arcára egy puszit, majd feltápászkodtam és magamra vettem a rövidnadrágom és a top-ot.

A másik irányba indultunk, nem a bazárosok fele, mint az első este. Itt végig csak a tenger és homok volt, majd a végén egy egészen sziklás helyhez jutottunk.

- Halljam, miért kellett eljönni? – vetette át a vállamon a kezét és kérdezte Harry, amikor már hallótávolságon kívül kerültünk.

- Hogy Niall kikapcsoljon egy kicsit.

Bólintott, hogy tudomásul vette, majd egy kicsit elgondolkozott.

- Jól megvagytok? – kérdezte teljes komolysággal és én zavartan nevettem fel

- Nem úgy festünk?

- De! – bólintott ismét – De… - kezdett bele valami újba, de elharapta.

- Igen? – megrázta a fejét. – Mondjad, komolyan.

- Úgy értem jól bánik veled? – elmosolyodtam és szerencsére zavarában a földet bámulta, úgyhogy nem vette észre.

- Ha azt mondom, hogy jobban, mint bárki más előtte, akkor megnyugszol?

- Nem igazán – emelte rám a tekintetét. – Vagyis, honnan tudjam? Ha az előzőek nagyon szörnyűek voltak, akkor még belefér, hogy ő sem jól, csak jobban bánik veled.

- Nyugodj meg, jól bánik velem.

- És nem erőltet olyan dolgokat, amiket te nem akarsz? 

- Viccelsz velem? – vigyorogtam rá, majd nevetve válaszoltam. – Nem, eddig még nem tudott olyan dologgal előállni, amit én ne akartam volna. – Ő nem tartotta ennyire viccesnek a helyzetet. – Te most a 15 éves énemmel beszélgetsz, vagy a 19-el? Hahó, felnőttem. Tudod épp elég kínos beszélgetésem volt anyával arról, hogy mit lehet hagyni egy fiúnak és mit nem.

- Ugye tudod, hogy bármi rosszat tesz, én szétverem a fejét?!

- Ugye tudod, hogy akkor én is a tiedet? Amúgy, hátha ez megnyugtat: éjszaka rémálmaim voltak…

- Bocs, de ez nem nyugtatott meg. – végre ő is vigyorgott.

- Lökött! Hagynád, hogy végig mondjam? Szóval nem ébresztett fel, hanem megnyugtatott, álmomban. Más lehet fel sem ébredt volna rá, hogy rosszat álmodok. Bár lehet, hogy ő el sem aludt, mert tulajdonképpen félig rajta feküdtem.

- Helyes. 

- Vagy egy kicsit vidámabb sztori. Egész karácsonykor az agyát húztam és játszottam vele és azt mondtam, hogy nincs az az Isten, hogy én a szüleim házában szeretkezzek vele. És tűrte, és be is akarta tartani, a végén már ott tartottunk, hogy majdnem meg kellett erőszakolnom és az újonnan kapott nyakkendőjével ténylegesen kikötöznöm, mert átestem a ló túloldalára és amikor zöld utat adtam is azt hitte, hogy csak játszom és utána megint meghátrálok. 

- Ténylegesen kikötözni? Szóval akkor, nem ténylegesen viszont kikötözted? Te jó ég, lehet nem akarok én tudni a ti perverz szokásaitokról.

- Bolond! Játszottam. 

- Te! És Ő?

- Harry, fogadjunk, hogy hagytál már olyan dolgot meztelen lánynak, amit amúgy soha nem gondoltál volna. Amúgy meg ne legyél már prűd, ebben semmi gáz nincs. Inkább mesélj te is.

- Miről, a perverz szexuális szokásaimról?

- Tekintve a jelenlegi helyzetedet, szerintem már az alapjáratú szexuális szokásaid is épp elég perverzek egy átlagember szemszögéből nézve. 

- Tévedsz. – motyogta

- Mi? – nem válaszolt. – Nem volt köztetek még semmi? – hosszú csend állt be és már-már azt hittem volna, hogy nem hallotta, de tudtam, hogy nem ez a helyzet, csak szimplán érzékeny területre tapintottam.

- Nem. – Megint egy kis csönd. – Tudod, ismerkedünk. Fura ez a helyzet nekünk is. 

- Bocs, hogy beszólok, mindjárt lesznek szebb szavaim is, de most azt kell, hogy mondjam, hogy azt csinálod, mint egy 15 éves szűz kislány. 

- Nem csinálom azt! – csattant felháborodva.

- De, azt csinálod. Higgy nekem, én tudom. Elvégre te soha nem voltál 15 éves szűz kislány, szóval kettőnk közül csak én tudhatom. 

- De volt én nekem egy nagyon jó barátom, aki volt 15 éves szűzkislány, én meg ott voltam mellette és hallgattam a nyavalygását, úgyhogy tudom, hogy milyen az. – elnevettem magam.

- Nyertél. De amúgy komolyan. Mi a gond? Én vagyok az, Lace. Nekem ezt is elmondhatod, pont úgy, mint bármi mást. – kicsit jobban megszorongattam, ahogy összefonódva sétáltunk, biztatásképpen.

- Nem tudom. Csak olyan fura – megint elhallgatott egy kis időre. – Tudod, jó vele. De nem tudok úgy ellazulni. Mármint imádok minden pillanatot vele. Szeretem már csak szimplán azt is, ahogy rám néz. Az érintéseiről, meg a csókjairól már nem is beszélve. De nem tudom, hogy meddig mehetek. Mi van, ha ő nem azt akarja, amit én? – beszélt lassan.

- Harry, ha nem azt akarná, amit te, akkor nem lennétek együtt. – mondtam lágy hangon.

- Nem abban kételkedem, hogy szeret-e. De ha már témánál voltunk, akkor a szexualitás. Honnan tudjam, hogy mit szeretne? A lányokkal olyan könnyű volt. – hangja eléggé bánatosan csengett, de tudtam, hogy nem a lányok miatt bánatos, hanem, mert nem tudja, hogy mivel tehetné Louis-t boldoggá. 

- Harry, talán egyértelműbb a lányokkal, de egy szikrát nem könnyebb. Csak gondold végig van, aki azt szereti, ha csipkedik a mellbimbóját, valaki azt nem bírja elviselni. – Igazából poénosan akartam felvázolni a mondanivalómat. - Valaki szereti kutyapózban, én nem. – ekkor hirtelen belém ütött a villámcsapás, hogy olyat kötöttem az orrára, amit nem akartam, de szerencsére túlzottan lefoglalták a saját gondjai. - Szóval csak azt akarom, hogy nem egyformák az emberek, nincs olyan dolog, ami mindenkinek megfelel. És mi a megoldás? A kommunikáció! Abban biztos lehetsz, hogy tényleg szeret, hiszen nem vállalt volna fel, akkor a családja előtt. Akkor innentől fogva azon már nem fog kiakadni, ha arra tereled a témát, hogy beszéljétek meg, hogy mi felel meg nektek az ágyban. Sőt, van egy olyan sanda gyanúm, hogy valószínűleg ő is ugyanezekkel a gondokkal küszködik. – Elgondolkodott, majd egy mosoly futott át az arcán.

- Azért képzeld már el a helyzetet, amikor odaállok elé és megkérdezem, hogy ’Figyi, te mit szeretsz, ha téged seggbe dugnak, vagy ha te dughatsz seggbe másokat?’ – Akaratlanul is kitört belőlem a nevetés. Leültem az egyik sziklára és kitöröltem a nevetéstől odagyűlt könnyeket a szememből. Alattunk homok terült el, előttünk a tenger, ami szépen fodrozódott a balról érkező már eléggé alacsonyan járó napfényben. Harry is leült mellém, majd egy nevetős sóhaj után megszólaltam.

- Te olyan hülye vagy!

- Nem, csak próbálom a saját kínomat humorral elütni.

Aznap este szétszéledtünk. Úgy festett, hogy Harry-vel ellentétben Niall utána nézett, hogy valójában hova is mentünk ’nyaralni’, mert se szó se beszéd elcipelt az Ambos Mundos Hotelba vacsorázni. Na az igazság azért nem egészen ez… nem kellett cipelni. De tényleg ott jártunk. Mint megtudhattam tőle, ez a város egyetlen tetőteraszi étterme és azt mondta, hogy mindenki azt beszéli, hogy innen a legszebb a kilátás a városra. Na ezt én sem cáfolnám meg. Még világosban érkeztünk. A lemenő nap fénye gyönyörűen világította meg a várost és a tengert. Valamint később, amikor már besötétedett is még mindig lélegzetelállító volt a látvány. Úgy döntöttem, hogy a meglepetését talán én is viszonozhatnám, így mikor kiszálltunk a taxiból a szállodánk előtt, megragadtam a kezét és egyenesen a szálloda hátsó kertjébe húztam. Persze ebben még semmi izgalmas nem lett volna, de utána a gyéren megvilágított, majd később teljesen sötét tengerparton haladtam határozottan előre, Niall pedig szigorúan a nyomomban jött. Mondjuk nem is nagyon volt más választása. 

- Lace, elárulod, hogy mi az Istent művelünk?

- Megyünk! – válaszoltam rettentően határozottan és az igazságot 100%-ban fedve.

- Igen, képzeld, ezt én is levettem. – kuncogott – De mégis hová?

- Délután, amikor sétáltunk Harry-vel, találtunk egy szép helyet. Meg akarom mutatni.

- És nem gondolod, hogy talán jobb lenne világosban? Az orromig sem látok!

- Higgy nekem! – Az arcomon ördögi mosoly ült, de ezt a sötétben ő nem láthatta, pláne, hogy már a kavicsos-sziklás résznél jártunk, így a földet lestük mindketten, hogy nehogy felbukjunk. – Ilyenkor sokkal élvezetesebb.

Igen a mondatomnak elég erősen volt egy hátsó jelentése is. Vagy legalábbis, akkor még azt hittem, hogy lesz. Egészen addig a pillanatig, amíg a sötétben bandukolva, egyre közeledve a kiszemelt helyhez, furcsa zajok nem csapták meg a fülem. Elsőre fel sem tűnt, csak amikor már ott álltunk a szikla tetején, ahol Harry-vel ücsörögtünk. Rájöttem, hogy én nyögéseket hallok lentről a sziklaszirt alól, azt a helyet szemeltem ki én is magunknak. Majd azt is beazonosítottam, hogy ismerem a hangok gazdáit. 

Niall szája elé tettem a kezem, hogy nehogy hangosan szólaljon meg, majd a fülébe súgtam. – Te is hallod?

- Mit? – dünnyögte a tenyerembe. Magyarázatot azonban már nem kellett adnom, mert lent beszélni kezdtek.

- Én hallok valamit. – kezdte az egyik.

- Mit? – értetlenkedett a másik.

- Valaki van itt!

- Ugyan már, csak képzelődsz. Lazíts!

Megragadtam Niall csuklóját és szaladni kezdtünk. Nehezen álltam meg, hogy ne törjön ki belőlem a nevetés, de türtőztettem magam, amíg már jó messzire nem kerültünk. Az első lámpa alatt álltunk meg, ami az üdülőövezet és a homokos part kezdetét jelezte. 

- Itt szerinted is az történt, amire én gondolok? – kérdezte Niall is kacagva.

- Teljesen biztosan. – Erre tényleg mérget mertem volna venni, azok ketten ott szeretkeztek. – De tudod, ha mi érkezünk hamarabb, akkor ránk rontanak ránk – fontam a nyaka köré a kezem. – Merthogy egészen hasonló terveim voltak veled ott lent. – Zárszóként a szájára nyomtam egy nagy cuppanós puszit. Kezeit a derekamra fonta, majd a nyakamba és a vállamra nyomott egy-egy apró puszit.

- Kiegyezek én a szobánkkal is. Rossz kislány!

- Tudom, hogy szereted a rossz kislányokat. 

Következő napra program gyanánt az volt betervezve, hogy kihajózunk és a nyílt tengeren töltjük a napot. A reggelihez mindannyian vidáman érkeztünk, egyesek túl vidáman is, de ebbe mi ketten is beletartoztunk. Egyszerűen nem ment ki a fejemből, hogy előző este minek voltunk tanúi. 

Izgatottak voltunk ettől az egész hajókázás dologtól. Mint egy csapat gyerek. A felnőttség egyetlen szikrája egyedül Zayn-ben mutatkozott meg, de tudtuk, hogy őt korlátozza a lazításban a tény, hogy nem tud úszni. Persze ez nem azt jelentette, hogy félne, vagy hogy nem szívesen jön, csak nem volt annyira besózva, mint mi. 

Reggeli után egy fél órát adtunk magunknak a készülődésre. Utána még meg kellett találnunk a kikötőt, ahová gyalog akartunk menni, úgyhogy haladni kellett. A portán ismét útba igazítást kértünk, majd egy igencsak hangos és jókedvű rajként vonultunk végig az utcán. Úgy igazítottam a lépteimet, hogy Harry mellé kerüljek, majd pedig úgy intéztem, hogy néhány lépéssel hátrébb maradtunk. Úgy vettem észre, hogy Niall egész jól viseli a történteket, éppen Louis-val és Zayn-el nagyon röhögtek valamin, amit talán Liam mondott, de ebben már nem voltam biztos. Kihasználva, hogy éppen senki nem figyel ránk, halkan mondtam Harry-nek: - Úgy látom sikerült rendezni a dolgaitokat – vigyorogtam a képébe.

- Honnan tudod?

- A homlokotokra van írva!

- Ó! – csodálkozott és megdörzsölte a homlokát, mintha tényleg oda lenne írva. Persze csak hülyéskedett.

- De amúgy, ha nem így lenne is tudnám. Tudod, legközelebb nem ártana, ha előre egyeztetnénk a programjainkat. Még mindig túl egyformán gondolkozunk. 

- He? – ezt a bonyolult összetett gondolatmenetet nem győzte követni, így hajnali 10 órakor. 

- Tegnap este. Nos, én is valami olyasmit készültem elkövetni Niall-al, mint amit te tettetek ott lenn a parton, csak úgy fest, hogy ti értetek oda hamarabb. – Virágnyelven löktem az arcába az információt, miszerint rajta kaptuk őket.

- Szóval tényleg volt ott valaki? – csodálkozott – Én meg azt hittem, hogy Louis hallucinál. 

- Nem hallucinált. Ott jártunk.

- Ó! És most zavarba kellene jönnöm?

- Ne tedd! Mi se tettük. Elszaladtunk, jót nevettünk. Majd a tengerpart helyett jól éreztük magunkat a szobánkban – rántottam vállat. – Vagyis még volt egy kis közjáték, de semmi fontos. – Ezt Harry-t ismerve nagy hiba volt hozzá tenni, mert faggatózni kezdett. Márpedig ha ő egyszer belekezd, akkor úgysem hagyja abba, amíg ki nem szedi az emberből az információt, így jobb hamarabb kitálalni, mert könnyebben lehet szabadulni.

- Mi történt?

- Semmi!

- Lacey Ray Ellis! Ha valamit te nem akarsz elmondani és főleg, ha azt állítod róla, hogy nem fontos, az igenis fontos. Ki vele! - Ritkán használta a teljes nevemet, általában csak akkor, ha nagyon hatásos akart lenni.

- Tényleg nem gáz! Csak tudod Niall nem az a fajta, aki túlpörögné a dolgokat és túl sokat gondolkozna fölöslegesen. És valójában az ő tudatáig csak tegnap jutott el, hogy akkor ti tényleg együtt vagytok és hogy akkor az azzal jár, hogy olyan normális szerelmes párokra jellemző dolgokat tesztek…

- Ki akadt? – vágott közbe.

- Inkább csak elámult. 

- Mi történt?

- Jól kiröhögtük magunkat. Vagyis inkább a szituációt, hogy milyen bénák vagyunk, hogy ugyan ott akartunk tilosban járni. Utána meg beszélgetve visszasétáltunk a szállodába.

- Mit mondott?

- Azt, hogy jó a seggem – vigyorogtam pimaszul.

- Tényleg jó – csapott rá az említett testrészemre. – De tudod, hogy engem nem ez érdekel!

- Ne parázz már! Tényleg csak annyit mondott, hogy ez még neki így nem futott át az agyán. De ha nem bánod, akkor én azért örülök neki, hogy nem meleg pornóról fantáziál! – nevettem.

- Kiakadt?

- Szerinted úgy néz ki, mint aki kiakadt? – intettem felé. – Egyébként meg, túlzottan elfoglalt volt a saját szexuális életével, mintsem, hogy a tieteken agyaljon túl sokáig. – és ha előzőleg azt a vigyort pimasznak tituláltam, akkor a mostani az több, mint pimasz volt.

- Na jó, kímélj meg a mocskos részletektől!

Sötét múlt

*Lacey*

Kétségbeesésemből egy erős kéz ragadott ki. Szó szerint. Valaki a vállaimnál fogva hátra rántott. Kinyitottam a szememet, de csak a villódzó fényeket és néhány alakot láttam szorosan magam körül. 

- Cssssss! Nyugodj meg! Hallod! Csss… Itt vagyunk – csitított Niall, miközben körbefordítva szorosan magához húzott. Ekkor vettem észre, hogy nem hogy még mindig remegek, de még mindig sikítok is. Megköszörültem a torkom, majd a kézfejemmel letöröltem a szememből a könnyeket. – Adj egy percet, oké? – kérdezte és válaszra várva, egy kicsit eltolt magától. Ott állt mellettünk a másik két lány is. Felnéztem, először őket vettem észre és a kétségbeesett tekintetüket, majd arra néztem én is, ahova ők. Liam és Zayn hátrafogták Chuck kezét, aki még mindig vergődött. Louis pedig Harry-t húzta hátrafelé a vállánál fogva, aki ordított. Mire ezt felfogtam, Niall két hosszú lépéssel ott termett előttük és csak azt láttam, hogy lendül az ökle. Harry is ugrott, de ezúttal már, hogy lefogja Niall-t. 

A zene leállt, mindenki minket nézett. Persze, amikor szükség lett volna rájuk, akkor senki nem figyelt.

- Engedj el. Ez járt neki, de mostmár vissza akarok menni Lacey-hez – a beállt csendben tisztán hallatszott Niall hangja. Újabb két lépéssel megint nálam termett és én az arcom a vállába fúrtam.

- Menjünk ki, oké? – kértem, mert úgy éreztem, ha ott kell maradnom, megfulladok. Bólintott, majd el is indultunk.

- Lacey, ki ez az állat? – kérdezte, amikor kiléptünk.

- Tudod, hogy tizenhétévesen belekeveredtem egy elég rossz bandába. – bólintott egyet – Ő is közéjük való, de nem annyira ismerem, mert csak egyszer az utolsó estén találkoztunk és… - itt elharaptam a mondani valómat, túl friss volt még, nem tudtam még értelmesen gondolkozni. – Hol vannak a többiek, menjünk már hazafele.

- Lacey, fel kell jelenteni ezt a mocskot. 

- Fölösleges. 

- Mi az hogy fölösleges, az ilyennek a börtönben a helye – hadarta kissé emelt hangon.

- Ott lenne, de ennyiért nem fogják lecsukni. Csak fölösleges hercehurca.

- Honnan veszed?

- Emlékszel a szüleim foglalkozására? Jogászcsaládból származom, már esti mese gyanánt is ilyenekről hallottam. 

- Biztos vagy benne, hogy nem akarod feljelenteni? Jól átgondoltad?

- Igen! – Rosszallóan megcsóválta a fejét, de közelhúzott és átölelt. 

- Ahogy akarod. 

Nem sokáig álltunk ott csendben, amikor a srácok lökdösődve jöttek kifele az ajtón, egy ürge, valószínűleg a tulaj, pedig szorosan a nyomukban volt, hogy kiterelje őket. Az spanyolul mondta a magáét, de én egy kukkot nem értettem belőle és valószínűleg a srácok sem. Zayn és Liam még mindig Chuck kezét fogta hátra, Louis pedig átvetette a kezét Harry vállán, hogy ne túl egyértelműen, de azért még mindig kontroll alatt tartsa.

- Hívtátok már a rendőrséget? – szegezte Harry Niall-nek a kérdést, Chuck pedig hirtelen rángatózni kezdett a fiúk szorításában. Danielle és Perrie még csak ekkor jöttek ki, ahogy szabad lett az út az ajtóban.

- Nem akarja. – elég halkan mondta, de így is meghallotta Chuck

- Tudtam én, hogy jó kislány vagy és nem tudsz nekem ellenállni, élvezted igaz és már bánod, hogy akkor leléptél, mert… - Louis megpördült és visszakézből olyan taslit gyújtott le neki, hogy a csattanásra összerezzentem. Harry-nek pedig, mintha egy halvány mosoly futott át volna az arcán. 

- Srácok, engedjétek el, fogjunk taxit és húzzunk haza, majd pedig még azt is felejtsük el, hogy valaha láttuk… - motyogtam. Az önelégült vigyortól, ami szétterült Chuck arcán, egyszerűen hányhatnékom volt. A srácok megfordították, majd ahogy elengedték, löktek rajta egyet és ordibálni kezdtek mindannyian. A kretén nem sietett, hogy lelépjen, nyugodtan fordult az ajtó felé, majd mielőtt újra belépett volna a szórakozóhelyre, még hátraszólt.

- Egyszer még megtalállak, te kis ribanc. – Ezzel, már belül is termett. Láttam, hogy egyszerre rándulnak meg a srácok arcizmai, és hogy szívük szerint levernék a szemetet, de tudták, hogy nem igazán kellene balhézniuk.

- Menjünk. – mondtam és elindultam a taxik felé, amik a csúcsforgalom után, már az út szélén parkolva vártak utasokra. 

Visszavitettük magunkat a szállodába, az utunk szótlanul telt. Egyszerre parkolt le a két taxi, majd a hallban újra szétváltunk, hisz sokan voltunk, így két lifttel mentünk fel. Bár a levegőben ott lógtak a kérdések, hogy ki volt ez, és mit akart, és honnan ismerem, és hogy került ide, de tapintatosak voltak és senki nem tette fel őket.

A szobába belépve egyből a fürdő felé indultam és becsuktam magam mögött az ajtót, hogy egy kicsit egyedül lehessek, ami ugyan nem volt fair dolog Niall-al szemben, de még össze kellett szednem magam, mielőtt beszélni kezdek. 

Lemostam a sminkemet és fogat mostam, majd beálltam a zuhany alá. A forró víz szinte égette a testem, de nem érdekelt, jól esett. Lehunytam a szememet és kizártam a külvilágot. Ahogy behúztam a zuhanykabin ajtaját, már csak én maradtam. Az időérzékem elszállt, egyszer észbe kaptam, gyors besamponoztam a hajam, meg lemostam tusfürdővel a testem, majd megtörölköztem. A köntöst magamra tekertem és felkészültem Niall rosszalló tekintetére, amiért otthagytam kétségek közt. De nem az fogadott, mint amire vártam. A tekintetéből nemhogy rosszallás sugárzott, de annyira lágy volt, hogy ahogy kiléptem és először a szemébe néztem, megtorpantam és csak álltam ott szavak és tettek nélkül, mégis jóleső érzés járta át a lelkem. Egy kis ideig, én csak álltam ott, ő ült az ágy végén és nem szakadt el a tekintetünk. Majd felállt, odajött és megölelt.

- Letusolok én is, mindjárt jövök. 

Bólintottam, azzal ő becsukta maga mögött a fürdő ajtaját. Kellett egy szusszanásnyi szünet, mire újra észhez tértem. A szekrényből elő ástam egy franciabugyit és egy atlétát. Majd megtöröltem a hajamat. Ültem az ágy szélén, a függönyt nem húztuk be az erkélyajtónál, úgyhogy miközben keféltem ki a csomókat a hajamból, láttam, ahogy a hold ezüstös fénye, megtörik a tenger koromfekete felületén. Még éppen fontam a hajam, mert nem volt kedvem megszárítani, amikor Niall kilépet a fürdőből. Csak egy kisebb törölköző volt hanyagul a dereka köré fogva, majd ő is a szekrényhez ment és elővett egy boxert magának. Vizes haját megdörzsölte a törölközővel, majd azt az egyik szék karfájára terítette és bemászott mögém az ágyba. Én még rátekertem a gumit a hajam végére, azután pedig felé fordultam. Mosolyogva felemelte a takaró felém eső csücskét én pedig örömmel vetettem magam a karjaiba. 

Ahogy a hátán feküdt, én oldalasan rásimultam. Fejem a vállán pihentettem, a bal kezem és bal lábam pedig átvetettem rajta. Bal tenyerét előbb a hátamon pihentette, majd egyik ujját lassan, lomhán kezdte húzogatni fel és le a hátam közepénél a gerincem egy kis szakaszán. Egyéb esetben ez izgató lett volna számomra, de most sokkal inkább megnyugtató volt. A fogkrém mentájától hűvös lehelete végigsiklott a homlokomon, majd meleg, puha ajkaival egy puszit nyomott rá. Sírni lett volna kedvem, de valahogy most nem úgy fájtak a dolgok. Még mindig meg voltam ijedve egy kicsit, de ez most nem számított. Egyszerűen csak túl sok volt abból a napból. A hátamon a kezét megpihentette, viszont a jobb karját az enyémre fektette és a vállamat kezdte simogatni. Újabb puszit nyomott, ezúttal a vizes hajamra. Nem kérdezett, pont, mint amikor legelőször közelebb kerültünk egymáshoz. Akkor sem kérdezett egy árva szót sem, csak ott volt.

Viszont bennem motoszkált az érzés, hogy beszélnem kell, így egy nagy sóhaj után összeszedtem magam.

- Azt hiszem a bár előtt belekezdtem valamibe, amit nem fejeztem be utána. – Még mindig nem szólt. Felemeltem a fejem és a bevilágító hold fényénél újra találkozott a tekintetünk. – Szóval ezt a férget, Chuck-ot, akkor ismertem meg miután elköltöztünk és az új suliban a rosszbandába keveredtem. Konkrétan azon az éjjelen, amikor úgy döntöttem, hogy nem vagyok hajlandó velük többet bandázni. Akkor este bulizni készültünk. Anyáék engedtek, úgy tudták, hogy az osztálytársaimmal vagyok, ami részben igaz is volt és azt hitték, hogy rendes gyerekek. Ez viszont egy cseppet sem volt igaz. – Keserűen vigyorodtam el. – Igazából, talán hamarabb rá kellett volna jönnöm, hogy sokáig nem húzhatom, úgy hogy ők mindenféle szereket használnak, én meg nem. Alkoholt ugyan ittam, de soha nem annyit, hogy totál elveszítsem az önkontrollt és mást is belém tudjanak diktálni. De annak ellenére, hogy tudtam, hogy milyenek, szerintem nálam ez lett volna a tini lázadás, hogy mégis velük lógtam. Akkor este egy pubba beszéltük meg a találkozót. A csajokkal együtt érkeztünk. Ők voltak az osztálytársaim. Egy páran már ott voltak, nem ismertem mindenkit. Meg egy páran még utánunk jöttek. Addigra már a társaság felét nem ismertem. De hamar átláttam a szálakat. Konkrétan a fiúk vödörszámra hordták az asztalhoz a piát és a lányok igen hamar becsiccsentettek. A nem lázadó énem, ekkor adta le az első vészjelzést, odafigyeltem és míg a többiek vedeltek, én észnél maradtam. Már akkor is feltűnt, hogy Chuck-ra rá vannak akadva a csajok, és valószínűnek tartom, hogy addigra már mind megvolt neki a társaságból. Viszont ő szart rájuk akkor este és egy óvatlan pillanatban, áttelepedet mellém. Mostmár így utólag tudom, hogy valószínűleg pont ez hívta fel magamra a figyelmet, hogy nem áztam el és nem mentem át alpáriba, mint a többi lány, na meg hogy én nem olvadtam el tőle és gondolom kihívást látott bennem, bár én fiú fejjel nem tudok gondolkozni. – Bólintott egyet. – Aztán előkerült az asztalnál a füves cigi. Kint voltunk a kerthelyiségben, a kutyát nem érdekelte, hogy mit csinálunk. A cigi körbejárt, én visszautasítottam. Volt egy két srác, aki beszólogatott, de ez még nem hatott volna meg, mert ilyen előtte is volt. Viszont a csajok, annyira elvoltak ázva, meg annyira imponálni akartak a fiúknak, hogy ők is elkezdtek piszkálni. Még ettől sem mentem volna falnak, csak Chuck, aki addigra már mellettem ült, hozzáfogott undorító kéjes hangon fűzni a fejemet. Közölte velem, hogy van nála erősebb is, ha arra vágyom. Vagy ha úgy gondolom, akkor majd ő segít más módon ellazulni nekem, meg ilyenek. Egy darabig tűrtem, majd szerencsémre az egyik lány úgy döntött, hogy meglátogatja a mosdót, én pedig kihasználva, hogy a lányok párban járnak és így nem feltűnő, felkaptam a táskám és csatlakoztam hozzá. Megvártam, amíg ő bezárja magát a fülkébe, majd nagyon gyorsan kiiszkoltam a helyről. Áldottam az eszem, amiért az a fajta vagyok, aki nem hajlandó kényelmetlen magassarkúban illegetni magát senki kedvéért, így gyorsan tudtam szedni a lábamat. Két utcával arrébbi címre hívtam egy taxit, mert nem akartam a pub előtt várni, nehogy valaki meglásson és esetleg ne tudjak ilyen könnyen meglépni. Hazavitettem magam és az utána levő hétfőtől a legdrasztikusabb megoldást választottam, mert nem hogy magyarázkodni nem voltam hajlandó, de egy szót sem szóltam hozzájuk. Akkor ismerkedtem jobban össze Gary-vel, de ezt a sztorit meg már ismered. – Megint bólintott, nekem pedig eddig tartott, amíg nyugodt hangon, összeszedetten tudtam beszélni. – Ma este pedig, ahogy beálltam a pulthoz, hogy vegyek egy vizet, megszólított. Nem ismertem fel egyből a hangját, de ugye azt tudtam, hogy nem közületek valaki az. Amikor megláttam majdnem rosszul lettem, de úgy gondoltam, hogy veletek vagyok, ti az én oldalamon álltok, nem úgy, mint a régi társaság, és nagy baj nem lehet. Nem akartam táncolni vele, de ti ezt nem vettétek észre. – Szólásra nyitotta a száját, de én gyorsabban beszéltem és nem hagytam, hogy közbe szóljon. – De úgy voltam vele, hogy abból, hogy tisztes karnyújtásnyi távolságban táncolunk egyet, még nagy baj nem lehet. És hogy utána majd szépen visszamegyek hozzátok. Csakhogy ő szinte azonnal megragadott és olyanokat mondott, hogy én még tartozom neki egy menettel, meg egy mocskos ribanc vagyok és hogy biztos mind az ötötökkel kefélek és… - szaggatottan sóhajtottam egy nagyot. – És akárhogy kiabáltam meg rángatóztam, nem vett észre senki és féltem, hogy… nagyon féltem, hogy… - A szemem megtelt könnyel, az utolsó szavaimat fájón nyeltem le. Bele akartam újra kezdeni, hogy befejezzem a mondatot, de megint csak egy reszketős sóhajtásra futotta.

- Csss… tudom, hogy mitől féltél. – Az ő hangja is elgyötört volt és erősebben szorított, mint eddig. – Kérlek, ne haragudj.

- Miért? – nyögtem ki.

- Amiért nem vettem észre, hogy nincs minden rendben.

- Ugyan, nehogy magad kezd okolni, ez annyi mindenen múlott. Sötét volt, ittunk, nem ismersz olyan régóta, hogy egy pillantásomból tudd, hogy valami nem stimmel és talán nem is voltam én sem egyértelmű. Itt tényleg nincs más, csak az a szemét, akit okolni lehet. Amúgy hogy kerültetek oda, nekem teljesen kiesett, csak arra tértem észhez, hogy elrántottál és utána beszéltél hozzám? 

- Arra jutottunk, hogy nem azért mentünk oda, hogy az asztalnál üljünk és elindultunk, hogy körbenézzünk és ahogy megláttunk oda akartunk menni és akkor vettük észre, hogy nincs minden rendben. Olyan volt, mintha ezer éve ezt csinálnánk együtt. Fura hogy két és fél év alatt már mennyire összeszoktunk. Zayn és Liam, őt kapták el, hogy lefogják, én téged rántottalak el, Harry bemosott neki egyet, Louis meg Harry-t kapta el, még mielőtt nagyon begőzöl és meg is öli. De legalább a képe ki lesz neki cifrázva. Harry garantáltan hagyott rajta egy monoklit, én azt hiszem betörtem az orrát… - egy kisfiús csibészmosoly futott át az arcán. Én meg közbeszóltam:

- És azt hiszem Louis tenyerének nyoma is be fog hurkásodni a képén. – Mire végig mondtam, már én is vigyorogtam.

- Amúgy hogy került ő ide?

- Én is ezt a kérdést szegeztem neki a pultnál. És a zenekarban játszik, ami aznap este zenélt, de hogy konkrétan Kubába hogy került, hát lövésem sincs. 

- Nem baj, remélhetőleg itt marad élete végéig és nem keresztezi többé a sorsunkat. 

- Szerintem beszélnem kellene Harry-vel is. Ezt a sztorit ő sem ismeri és méltán vár magyarázatot. Persze a többiek is, de nem fogok ma este mindenkit végig kopogtatni. Viszont Harry-vel tényleg beszélnem kellene.

- Oké. Louis-nak mondd meg, hogy jöjjön át. Vagy menjek én és küldjem Harry-t?

- Nem, majd én megyek. – Nyomtam egy puszit neki és kimásztam az ágyból.

Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót és megfordultam a srácok szobájának irányába, majdnem beleütköztem egy csupasz mellkasba.

- Szia, Louis!

- Szia! – vigyorgott rám

- Hát te?

- Zayn-hez tartok.

- Harry? Alszik már?

- Nem. Bent van a szobában.

- Hogy van?

- Kivan. De azt hiszem, hogy örülni fog neked. – bólintottam egyet.

- Niall azt mondta, hogy nézz be hozzá.

- Oké. – Már majdnem elindultam, de visszatorpantam.

- Louis?

- Igen?

- Köszönöm!

- Mit?

- Azt hiszem a tenyered nyomát egy darabig magán fogja hordozni az a szemét. És ha őszinte akarok lenni, akkor ezt pont tőled nem vártam. 

- Ugyan már. Egyrészről bárkiért megtettem volna. Amúgy meg nem utállak én téged annyira, mint ahogy te azt hiszed. – Egy halvány mosoly futott át az arcomon. – Na gyere – tárta ki a karját és megölelt. Úgy éreztem, hogy ez volt az első igazán őszinte gesztusunk egymás felé.

Szilveszter

*Lacey* 

- Elkészültél? – kérdezte Niall, bár kedvesen, de azért éreztem egy kis élt a hangjában 

- Valójában már régen, csak azért matattam itt a hajam körül, mert kíváncsi voltam, hogy meddig bírod szó nélkül. – nevettem, persze ez nem volt igaz. A tükör elől két lépéssel az ágy végénél termettem, felkaptam a táskám, majd egy puszit nyomtam neki és elindultunk. 

A szilveszteri buli, amire készültünk egy másik szállodában volt meg tartva. A ruha, amit felvettem méregzöld színű és barna, csipkemintás, ritka horgolású volt a felső anyaga, valamint egy barna anyag övvel volt a mell alatti részen átkötve és valamivel térd fölötti hosszúságú volt. Táncolni készültem, úgyhogy bár magas sarkú cipőt húztam, de azért a legkényelmesebbet, amim volt. 

Mire elindultunk a többiek már a folyosón vártak, bár még Harry visszaszaladt, mert valamit elfelejtett és még Liam-ék is küszködtek. 

A portással hívattunk taxit, majd a bediktált címre vittek minket. Miután kiszálltunk és újra összerendeződött a két társaság, magabiztosan és lelkesen indultunk be, ahol az újabb portás útbaigazított minket és máris egy kerthelyiségben találtuk magunkat. Nem csak én szörnyedtem el. Az asztalok körül már gyűltek a vendégek és nem azt mondom, hogy egy nyugdíjas klubban találtuk magunkat, de az átlagéletkorhoz képest is pofátlanul fiatalok voltunk. Mondjuk úgy, hogy a legfiatalabb embert, akit kiszúrtam nagyjából harmincötnek tippeltem, majd nagyon gyorsan rájöttem, hogy az egy pincér volt. 

- Te jó ég! Ez kinek az ötlete volt? – szörnyülködött Perrie és szerintem ezzel hangot adott a Danielle és az én gondolataimnak is. Kérdőn fordultunk a fiúk felé, akik zavarukban először össze-vissza egymásra kezdtek mutogatni, de végül csak megállapították, hogy Harry a bűnös. 

- Az idősebb nők mi? – húzogattam szemtelenül a szemöldököm. A többieknek pedig a rázkódó válluk jelezte, hogy éppen nagyon igyekeznek visszafojtani a röhögést. 

- Hát, itt bulit ígértek és nem bingó partit. – vonta meg a vállát 

- Harry, szerintem Mrs. Burton most sírna, ha tudná, hogy valamit ennyire félreértettél. Tudod, a ’fiatalos hangulatú est’, nem azt jelenti, hogy fiatalok buliznak ott, hanem azt, hogy egy csomó nagyi meg papi elmegy valahova szilveszter éjjel nosztalgiázni. Szövegértés, ülje le, egyes. – osztottam, ő pedig zavarodottan vakargatta a fejét 

- Akkor most mi legyen? – Mire ezt kimondta, az egyik pincér észrevett minket és letámadott, hogy az asztalunkhoz vezessen. Körül ültük az asztalt, majd még mindenki kétségbeesetten fogta a fejét. 

- Nincs para Babyboo, nézd csak, az a páros ott csak a szüleink korosztályából való, nem a nagyszüleinkéből. – böktem egy táncikáló pár felé és kitört belőlem a nevetés. Majd szépen sorba mindenkiből. 

- Én azt mondom, hogy a vacsorát várjuk meg, utána meg keressünk egy másik helyet. 

- Igen, Niall, nem is te lettél volna, ha véletlenül azt mondod, hogy máris húzzunk innen, hisz kit érdekel a kaja. – szólt be neki Louis 

- Ühm… és mégis hova? – gondolkozott logikusan Dan 

- Jaja. – helyeselt Zayn is és a többiek is hevesen bólogattak. Niall-al csak összenéztünk és valószínűleg ugyanaz jutott az eszünkbe. 

- Tegnap, amikor kint voltunk a városban láttunk egy csomó helyet. – válaszolt, én pedig hevesen bólogatva hozzátettem: 

- Az egyiket úgyis kiszúrtam magamnak, hogy majd megmondom, hogy oda menjünk el. – néhány ’oké’ jött válaszul, bár más választásuk úgysem nagyon lett volna. – Csak tudnám mi lenne veletek, ha nem lenne két ilyen bamba köztetek, mint mi és nem indulunk a rossz irányba. – forgattam teátrálisan a szemeimet, majd Harry felé hajoltam, szemeimet egészen kimeresztve és az arcába nézve elég hülye fejet vághattam 

- Mindig is tudtam, hogy nekem van a világon a legjobb unokahúgom – szorongatta meg a nyakam. 

- Hülye! – húzódtam el tőle. 

- Egyébként meg nézzétek a jó oldalát, itt nem nagyon fognak felismerni meg zaklatni minket. – bökött a táncparkett felé.

- Nana, én láttam, hogy az a néni, már egy ideje gyanúsan méreget téged – mutattam valószínűleg a legidősebb hölgy felé a társaságban. 

- Lehet, olyan buli kerekedik itt mindjárt, hogy még őt is megtáncoltatom – rántott lazán vállat, mi pedig már nem álltunk messze tőle, hogy a nagy röhögés közepette leessünk a székről. 

- Nézzetek hülyének, de én szeretem ezt a bulit. – jelentette ki tök természetesen Perrie, mire egyszerre hét igen furcsa tekintet szegeződött rá. – Itt legalább nem kell félnem, hogy valaki elcsábítja Zayn-t. – kuncogott és már kezdtem azt érezni, hogy lehet tényleg jobb ez így, mint egy sima buli. Na nem azért, mert itt nem lesznek féltékenységi jelenetek így, hanem mert így legalább viccet csináltunk belőle. 

- Ja-ja. Itt én sem tartok tőle, hogy Perrie-t lecsapják a kezemről, de Louis én a helyedben hét lakat alatt őrizném Harry-t. Nézd, azokat a csinos hetveneseket, mind egy ilyen kis cuki pofára vártak, mint Harry. A bájos mosolya, meg a göndör fürtjei... tuti leveszi őket a lábukról – a levegőm már akadozott úgy nevettem. 

- Majd pórázt kötök rá – rántott lazán vállat. 

- Szado-mazo! – kiáltott fel Liam, mire a környéken ülők mind felkapták a tekintetüket és szinte láttam lelki szemeimmel, hogy összesúgnak, hogy milyen faragatlan kölykök vagyunk. 

- Ne aggódj tesó, én veled vagyok, te őrizd arról, én őrzöm erről és talán nem rabolják el a rambó nagyik – pacsiztam össze Louis-val Harry háta mögött. 

Hangulatunkat csak fokozta, hogy hamarosan pezsgőspoharakkal közeledett felénk a pincér. Mi elkezdtünk inni és egyre hangosabban nevettünk. Ami annyira nem is volt nagycsoda, tekintve, hogy körülbelül 24 órája volt már annak, hogy utoljára ettünk, ugyanis a szállodai reggelit és ebédet átaludtuk. Szóval az alkoholnak még csak különösebb akadályokat sem kellett legyőznie, hogy a véráramunkba jusson, s így elég hamar megjött a hatása. 

Vacsora után azon kaptuk magunkat, hogy valahogy egyikünknek sem akaródzik elindulni a másik helyre. A kedvünk jó volt, a zene tipikus kubai zene volt, szóval nekünk az is jó volt, mert nem értettünk hozzá, hogy menő vagy nem, az emberek kezdtek táncikálni ismét és mi tényleg jól éreztük magunkat. 

Danielle volt az első, aki késztetést érzett a táncra, ami ismerve ’civil’ életét, amikor nem 1D barátnőként nyomul, nem volt nagy csoda. Liam pedig látszólag és valószínűleg ténylegesen is, örömmel tartott vele. Egy darabig még elröhögcséltünk a helyünkön, de benne volt a bugi a lábamban. Szerintem Perrie sem volt ezzel másképp, kiszúrtam, hogy elég sűrűn pillantgat a táncolók felé. De azt hiszem ő tekintettel akart lenni Zayn táncfóbiájára. 

Megadtam az esélyt Niall-nak, hogy észrevegye, hogy én is táncolnék, még mielőtt szavakkal hívtam volna fel rá a figyelmét. Bal kezemmel az asztal szélén könyököltem és unottan néztem a táncparkett felé. Jobb kezemet pedig magam mellé tettem és a körmeimmel feltűnően kopácsoltam az asztalon. Néha egy-egy sokat mondó pillantást küldtem Niall felé, és így végül hajlandó volt tudomást venni a vágyaimról. Nem kérdezett semmit, csak elkapta a jobb kezem és magával húzott. 

Egy darabig riszáltunk, majd kiszúrtam, hogy Harry és Louis elhúztak a bárba, viszont Perrie és Zayn még mindig az asztalnál ücsörögtek. 

- Hé, menjünk. Kérd fel Perrie-t – biccentettem feléjük. 

- Miért? 

- Mert ő is lány, ő is táncolni akar. De valószínűleg nem akarja Zayn-t piszkálni. De majd amíg ti táncoltok, én megteszem – vigyorogtam elégedetten a tervemmel. 

- Ahogy érzed! – Betámadtuk az asztalt, Niall elcsalta Perrie-t, én pedig leültem Zayn mellé. 

- Szóval igazak a legendák? – kérdeztem tőle 

- Milyen legendák? 

- Rólad meg a táncról… 

- Hát igen, lehet van benne valami. 

- Ugye tudod, hogy itt nem vesznek kamerák? És valójában a kutyát sem érdekli, hogy mit csinálsz. Nézd meg Niall-t. Vagy csak lötyög, vagy ökörködik. Vagy nézd meg Liam-et. Ő csak lötyög, de Danielle körbetáncolja, szóval jól néz ki – nevettem. – És amúgyis, szerintem Perrie tökéletesen tisztában van azzal, hogy nem egy versenytáncossal alkot egy párt. 

- Mit akarsz ezzel mondani? – húzta fel kérdőn a fél szemöldökét 

- Semmit! – mosolyodtam el és megrántottam közben a vállam 

- Kössz! – vigyorogva megveregette a vállam, majd elindult, hogy visszaszerezze a barátomtól a barátnőjét. 

Niall-el csatlakoztunk a bárnál Harry-hez és Louis-hoz, de én nem maradtam. Ördögi mosollyal közöltem velük, hogy ők sem fogják megúszni és elrángattam Lou-t táncolni. Mikor láttam rajta, hogy már nagyon szenved, megkegyelmeztem és visszaindultunk, hogy Harry-t is befogjam. Ő viszont felpattant a székről, tisztán hallottam, hogy azt mondja Niall-nek, hogy ’Ezt figyeld!’, majd mint aki észre sem vett, elsétált mellettem. Furcsán néztem utána, majd megláttam, hogy a zenekarhoz tartott. Olyan mosollyal jött vissza, hogy úgy éreztem lehet menekülni kellene, de csak tök nyugodtan megállt mellettünk. 

- Ugye tudod, hogy te sem fogod megúszni a táncot! – szegeztem neki a mondatot 

- Csak nehogy a végén a visszájára forduljon és inkább, te ne úszd meg. 

- Mi van? – értetlenkedtem 

- Semmi – vigyorgott még mindig. 

- Akkor mehetünk? 

- Várj még egy kicsit. 

- Mire? 

- Erre – mondta és elhallgatott a zene. Nem sokáig volt csend, rögtön felcsendült a következő dal, Harry pedig elkapta a kezem és húzni kezdett a táncparkett fele. Eddigre már megismertem a dalt és veszett nyivákolásba kezdtem. 

- Nem! Harry, állj meg, nem teheted ezt velem! – visítottam, de a zenétől senki más nem hallhatta csak ő, akit viszont nem hatott meg. 

- Na, gyerünk már, tudom, hogy te is akarod! – vigyorgott szemtelenül 

Igaza volt, ha az eszemmel ellenkeztem is, de a testem, meg az a néhány pohár pezsgő, amit megittam már átvette a hatalmat. A vállammal ritmusra kezdtem körözni és már csak megszokásból jöttek a mozdulatok. Emeltem a kezem, hogy Harry végig simítson rajta, rutinosan fordultam ki, majd pördültem vissza. 

Valójában már lehet, hogy 15 évesen is rá kellett volna jönnöm, hogy a legjobb barátomnak ferde hajlamai vannak. Mert melyik normális srác lett volna hajlandó megnézni velem, megszámlálhatatlan alkalommal a Dirty Dancing 2-t, majd megtanulni a táncjelenetet? De akkor még nem gondolkoztam ezen. Megnéztük, ahányszor csak kedvem volt, mert rendszerint kihisztiztem, hogy úgy legyenek a dolgok, ahogy én szeretném, majd a kezdeti bohóckodásból az lett, hogy tényleg megtanultuk. Bár azért kicsit csaltunk. Ha valamihez, hát ahhoz, hogy csak barátok vagyunk, már akkor is ragaszkodtunk, így a mellsimogatós részt, mi elsumákoltuk és csak az oldalamon simított végig, valamint a csókjelentet is átalakítottuk, mert csak az arcomra adott puszit. 

Annyira magával ragadott a tánc, hogy teljesen megfeledkeztem róla, hogy hol vagyunk. Újra ott éreztem magam a Holmes Chapel-i házunk emeleti szobájában, amikor még azt hittem, hogy a világ jó és az ember boldogságbuboréka kipukkaszthatatlan. 

Elrévült állapotomból az rángatott vissza, hogy Harry az utolsó hajlítás után visszaemelt, magához szorított és a fülembe suttogott. 

- Megmondtam, hogy egyszer elviszlek Havannába, emlékszel? – kérdése kissé hirtelen ért, semmi ilyesmi nem derengett 

- Tényleg mondtál ilyet? 

- Nem tudom, de ez most jól hangzott. – rántotta meg ártatlanul a vállát 

- Te majom! – nevettem el magam és a könyökömmel oldalba vágtam. Csak ekkor néztem körbe. Az emberek körülöttünk álltak és tapsoltak. – Te jó ég! – sóhajtottam és a szemeimmel a többieket kezdtem keresni. Az asztalunknál ültek, tőlünk néhány lépésnyire. Egy nagyon kétségbeesett szempár, négy ’úristen, ezek nem velünk vannak’ és egy olyan, aki szemlátomást jól szórakozott. A felosztás csak két esetben volt kérdéses. A kétségbeesett volt Louis, azt hiszem a mutatványunk után Harry magyarázkodni kényszerült. A jól szórakozó pedig volt Niall, az ő esetében pedig azt hiszem, előre magyarázkodott Harry. És ezért áldom az eget, hogy nem nekem kellett utólag. 

Fáradtan huppantam le Niall ölébe. 

- Nem az én hibám! – mentegetőztem 

- Nekem tetszett – rántott vállat, majd közelebb hajolt, hogy puszit adjon és végül a fülembe suttogott. – A kelleténél jobban is tetszett. Este nem akarod mondjuk a szobánkban folytatni? – A jóleső elektromosság végigfutott a gerincemen, de összeszedtem magam és visszasúgtam. 

- Az attól függ… Mit adsz cserébe? Miért lesz az nekem jó? – választ nem kaptam, mert Zayn hangjára felkaptuk a fejünket. 

- Az osztatlan siker után most halljuk a szakmai zsűri értékelését! Daniell, kérjük véleményezz… - már ezen is kacagtunk, de az értékelés sem volt utolsó. 

- Tíz per tíz. Kifinomult mozgáskultúra, gyönyörűen kivitelezett elemek, lelkes táncosok. Mégis azt kell mondjam a szituáció és az ötlet eredetisége mindent vitt, a zsűrizéssel eltöltött hosszú éveim során még soha nem találkoztam ennyire egyedi ötlettel, hogy valaki egy nyugdíjasklubban lépjen fel a Dirty Dancing-el, ez egyszerűen lehengerlő. – ezek után pedig megtapsolt minket. Úgy röhögtem majd meg fulladtam és dobhártyám is örök károsodást szenvedett Niall nevetésétől. 

Úgy láttam eddigre már Louis is megbékélt és a többi ember is visszatért a saját szórakozásához. Ha eddig nem lett volna ütős az este, akkor jött még hab a tortára, egy idős házaspár személyében, akik megkörnyékezték az asztalunkat és papa engem, a mama meg Harry-t akarta táncolni vinni. Olyan aranyosak és kedvesek voltak, hogy esélyünk nem volt nemet mondani, ahogy pedig megindultunk velük, a társaságunkból felszakadt a velőt rázó nevetés. Nem sokáig nevetgéltek, mert hamarosan azt vettük észre, hogy ők is vegyülnek, méghozzá a kedves idős pár barátaival. Amikor ezt kiszúrtam intettem Harry-nek és most mi voltunk a sorosok, hogy rajtuk nevessünk. Liam, és Perrie még csak csak normálisan festettek az idősebb korosztállyal is. De ahogy láttam Louis egyfolytában dumált a néninek, akivel táncolt, az pedig nagyon nevetett. Danielle hiába profi táncos, a bácsi úgy rángatta szegényt, hogy csak esetlenül hagyta magát irányítani. Zayn még annyit sem tudott kezdeni a nénivel, mint Perrie-vel. De ami nekem a legjobban tetszett, az az volt, ahogy Niall riszálta a seggét és forgott körbe, a néni meg tapsolt neki. 

Az éjfél így ért minket, a táncparketten elvegyülve egy másik társasággal. A pincérek felszolgálták az újabb pohár pezsgőket, visszaszámoltunk, majd felköszöntött mindenki mindenkit. Kivéve, aki kimaradt, mert annyian voltunk egy kupacban, hogy a franc tudta számolni. Azért az éjféli csókomat nem engedtem át a néninek, annyira nagylelkű nem vagyok. Majd közöltem Niall-al, hogy már tudom, hogy mivel viszonozhatja, ha én az egyszemélyes előadást megtartom neki, ő pedig örömmel és nagyon nevetve nyugtázta, hogy tetszett a fenékrázása. 

Hiába éreztük jól magunkat a generációs szakadék felütötte a fejét. Fél három körül mi még nagyban pörögtünk, de a buli már kezdett haldokolni. Egyre többen indultak haza és fogytak az emberek. Búcsút vettünk újdonsült barátainktól, viccből megpróbáltuk elkérni a twitter neveiket, de azt hitték, hogy egy fűnyíró márkáról beszélünk, majd úgy döntöttünk felkeressük a kiszemelt helyet. 

Majd 20 percet vártunk a taxira, mire sikerült egyet kapni, szilveszter éjszaka ez kicsit döcögős. A sofőrnek körbeírtam, hogy melyik bárra gondoltam, szerencsére megértett és az első csapatot el is vitte. Majd visszajött értünk, hiszen egyszerűbb volt ez így, mint megint várni, hogy jöjjön még egy. A bár előtt újra rendeztük sorainkat, majd belépve, örömmel tapasztaltuk, hogy ott még megy a buli. Elfoglaltunk egy asztalt, ami bár kicsi volt nekünk, de hát fiúk ölébe a lányok és minden meg van oldva. 

Harry-vel a bárhoz mentünk, hogy vigyünk inni a társaságunknak. Az én mindennél okosabb barátom hadarva sorolta, hogy mit szeretnénk, a pultos lánynak pedig kigúvadtak a szemei és csak a fejét rázta. 

- És ennyi lesz. – mondta ki Harry az utolsó mondatát, de a lány még mindig csak nézett – Szerinted nem értette? – fordult felém 

- Szerintem nem! – nevettem, mire újra akarta kezdeni, talán egy kicsit lassabban, de leállítottam – Harry, a szállodafoglaláson kívül utána jártál te valaminek mielőtt idejöttünk? 

- Nem igazán…- húzta el a száját 

- Kár, mert akkor tudnád, hogy a hivatalos nyelv itt spanyol, valószínűleg ez a lány itt nem beszél angolul. 

- És te beszélsz spanyolul? 

- Hülye gyerek, neme együtt tanultunk franciát? 

- Jah, de! Niall, gyere csak, itt te kellesz! – Niall odajött és már épp kevéske spanyol tudását igyekezett összeszedni, amikor egy másik pultos odajött és mosolyogva elnézést kért, amiért a kollegája még kezdő és nem beszél angolul. 

Az italainkkal ücsörögtünk egy darabig, de nekem egyre sürgősebbé vált a mosdó meglátogatása és Niall csontos térdén is zsibbadt már a fenekem. 

Az este legrosszabb döntését akkor hoztam meg, amikor a mosdóból visszafelé megálltam a pultnál egy üveg vízért. 

- Lacey? – hallottam a furcsán ismerős, de mégsem a társaságunkból való hangot. Odafordultam a hang irányába és hirtelen forogni kezdett velem a helyiség. Az az este még most is a durva rémképeim közé tartozik. 

- Chuck? Szia – erőltettem magamra egy halvány mosolyt. – Hogy kerülsz te ide? – csodálkoztam 

- Hát eljöttem világot látni és itt ragadtam, tudod, hogy zenéltem és beálltam a bandába – intett a másik terem felé, ahol az emberek táncoltak. – És te? 

- A barátaimmal jöttem szilveszterezni. Gyere, bemutatlak nekik. – tettettem a lelkesedést, bár újra csak közel akartam lenni a többiekhez, mert rosszul éreztem magam Chuck-al. 

Gyors bemutattam, bár a részletek elfedésével, mert a saját füle hallatára mégsem mutathattam be úgy, hogy ’Srácok, ő itt Chuck, az egyik, aki azon az ominózus estén droggal akart kínálni.’ 

Vesztemre táncolni hívott, viszont nem engem kérdezett, hanem egyenesen a többiektől kérdezte, hogy elrabolhat-e. Próbáltam először segítségkérő pillantásokat vetni Niall felé, de vagy csak sötét volt, vagy az italozás miatt, vagy szimplán nem ismert még annyira, hogy észrevegye, így ő rábólintott. Próbálkoztam Harry-nél is, de ő sem vette észre, hogy nincs minden rendben. Így kelletlenül indultam meg a másik terembe, de úgy voltam vele, hogy ott sokan vannak, olyan rosszat úgysem tehet. 

Tisztes karnyújtásnyi távolságra álltam meg tőle és csak finoman lötyögni kezdtem, semmi kihívóság. Nem kertelt, mindjárt a közepébe vágott. 

- Ne már, hogy csak ennyit tudsz. Te ennél sokkal vadabb vagy. 

- Azt már kinőttem! – vágtam rá, talán túlzottan hirtelen 

- A személyiségedet nem lehet kinőni! 

- Az nem a személyiségem volt. 

- Gyerünk, ne kéresd magad, tudod te még most is riszálni a feszes kis popsid! – ezzel a lendülettel már közelebb is lépett, a fenekembe markolt és magához húzott 

- Engedj el! - hadakoztam és próbáltam ellökni magamtól. 

- Dehogy engedlek! Tudod, azon az éjszakán nem szabadott volna meglépned, nekem terveim voltak veled! Az enyém vagy, tartozol nekem! Egy rossz ribanc vagy és engem utasítanál vissza? Örülnöd kellene, hogy megkaphatsz! – Ütöttem a mellkasát, kiabáltam először Niall és Harry nevét, a többiekét, majd már mindent, ami eszembe jutott, de a hangos zene mellett esélyem sem volt, hogy valaki meghallja. A táncoló tömegben pedig senkinek nem tűnt fel a vergődésem. 

- Mocskos kis kurva vagy te. Fogadjunk, hogy dugtál már mind az öt kis ficsúrral. De minimum leszoptad őket. Vagy még jobb, szoktatok nyolcan együtt orgiákat rendezni? 

- Te beteg vagy! – nyögtem ki undorodva, majd tovább sikítottam. A fogása nem lazult, gusztustalan nedves ajkai pedig lecsaptak a kulccsontomon egy pontra. Ordítottam, sikítottam, sírtam és remegtem és úgy nézett ki, hogy bár a tömeg közepén állok, de egyedül maradtam.

Remélem nektek is tetszik, én élveztem ennek a résznek az írását. Írjatok nekem, mert már régen hallottam rólatok :) Puszi